Én most is munkában vagyok, lecsószezon van, és panel ide-vagy oda, de egy 20-25 üveg lecsó kell, mert elfogy, hamar megvan és utána a polcon nem kér enni, csináljuk.
Két adag között ideírom azt a lecsógyáras sztorit, amit szoktam mesélni és aminek mindenki örül. Mert szemetet eszünk. Ha akarjuk, ha nem. Más kérdés, hogy az ipari élelmiszergyártás tisztább és higiénikusabb, mint mikor öreganyám otthon nyiszabálja el csóró kotlós nyakát, a szar a csirkebélből meg oda kenődik, ahova éppen sikerül, egységnyi dioptriánál meg nem lehet úgy pucolni a zúzát, ahogy azt a legtöbben szeretnék, de ezt nem részletezem. Mert nagyon trendi a vidéki koszt, én meg nem rontom az öregasszonyok piacát.
Szóval én akkoriban kezdtem ismerkedni az élelmiszeriparral, mikor Zsuzsival kitaláltuk, hogy két évfolyam között nem basszuk a rezet egész nyáron, hanem elmegyünk három műszakba a konzervgyárba, mert kell a pénz, mi meg nem vagyunk táposok. Aztán még jobban belemásztam, de az már másik történet. Most maradjunk a lecsónál.
Szóval jelentkeztünk, odamentünk, felvettek, kaptunk köpenyt meg gumicsizmát és hajrá. Széljegyzet gyanánt megemlíteném, hogy nem mókás három hónapig szünet nélkül zöldségeket baszogtatni, nekem főleg a reggel nem jött be, mert nem jártak a buszok akkor még, mikorra nekem jelenésem volt, 11 km meg reggelire emberes, bicajjal is meg gyalogosan is.
De végigcsináltuk böcsülettel, egyebek közt ezért vagyok én űbertutifaszacsaj. :)
Az első nap leoltott a doktor bácsi, hogy szemüveget vegyek de izibe, továbbá ezzel a gerinccel ugye nem képzelem, hogy fizikai munkát fogok végezni. Mondtam, kezcsókolom, hát ha nem volt hely a belügyben, nekem bejön a rohadt paradicsom meg szívesen lennék egy fiatalos, dinamikus csapat blabla...engedték. Kevés volt az ember, akkoriban dübörgött a termelés, még jóval a válság előtt jártunk. (hehe, imádom a válság szót alkalmazni, tökre olyan, mintha zombi apokalipszis lett volna)
Odahívták a csapatot ugye először is munkavédelmi oktatásra. Másfél órás kemény kiképzésben részesültünk, ami arról szólt, hogy a zöld gomb indítja a szalagot, ellenben a piros jól megállítja, de nekünk ezt nem kell használni, csak az arra képzett szakembereknek. Ezt a viccet egyszer elsütöttem lent az esztergaműhelyben egy auditon, ilyen CNC gépekkel nyomattam, és ugye a Citizenek is kb ezen az elven működnek, csak nincs rajtuk ilyen gomb, ellenben van hozzájuk jó kis program, amit a Vili rendszerint szarul írt meg én meg dumálhattam ki. Szóval a gombokra kentem, azóta is mindenért a gombok a felelősek szerintem.
Oktatás után mindenki kapott kemény melót. Én kaporral szórtam meg az uborkát, ami nem akármi. Kaptam egy kis tálka kaprot, ezt kellett az elibém járuló üvegekbe beleszórni. Csináltam ám lelkesen, nálam nem kaproznak jobban szerintem azóta sem. Úgy 4 óra elteltével kezdtek az üvegben fura dolgok feltűnni. Eleinte ignoráltam, aztán egyszer csak halott kis ufóembriók jöttek csapatostól. Már rohadtul féltem, szóltam is Andinak, aki az üvegeket pakolta és amúgy agrármérnök azóta, hogy nézze már, mi megy az oroszoknak exportra. Meg hogy ez tuti normális-e, mert az oké, hogy az oroszok mindent megesznek, de ez mégis gáz így. Andi néz, röhög. Mondom mivan már, hát én itt szorongok. Persze, mondja, te marha, 80 fokos tartósítószeres levet inhalálsz, beálltál tőle, mint annak a rendje. És muhaha. Tanács: kössek valamit a pofám elé, ha nem szeretem ezeket a tripeket. Kötöttem. Ettől még a munkaidőm fele hátra volt. A víz szakadt a hátamról, alig mertem az üveg felé nyúlni, nehogy a kis szarok elkapják az ujjamat. De melóztam dudaszóig. Még soha semmi nem volt olyan jó, mint akkor a friss éjszakai levegő a Körös-parton hazafelé menet.
A második nap fájdalmasan indult, beledagadt a lában az állastól a gumicsizmába, alig bírtam feltornázni. Mivel rohadás meleg volt, a köpeny alá nem erőltettünk csak fehérneműt. ennek az előnye az volt, hogy a hímnemű vezetőink hajolgatós feladatokat adtak, ami jobb volt, mint rohadt hagymát pucolni, a hátránya meg, hogy a nőnemű dolgozók nem kedveltek. Valószínűleg ezért nem kínálgatták a házipálinkát, amit a buditartályban dugdostak, nem tudom.
Szóval így félmeztelen elküldtek kecsapot gyártani. Jó mi? A kecsap finom. Paradicsomot kell hozzá válogatni. Itt világosodtam meg, hogy a rohadt paradicsomokat tartalmazó ládák, amit mindenki szemetesnek használ és beledobál taknyos zsepitől kezdve uzsimaradékot az már maga a kecsap. Csak meg kell még főzni. Így válogattuk hozzá a cuccot. A rohadt ment bele, a szép egyéb célokra. Én mivel hála a sok baromnak, aki tonnaszámra nyomja a kecsapot még a tejbegrízre is, nem győztünk eleget csinálni. Elő kellett bizony venni a tavalyi üvegeket, átcímkézni. Meg a kukacosakat, konténer falra csapkodni, átszűrni és átfőzni. Mert a világban nem volt már annyi paradicsom, amennyi kellett volna de azonnal, nem hogy a dél-alföldön.
Az átcímkézés amúgy is default meló, ne legyenek senkinek illúziói. Bármivel meg lehet csinálni, persze ésszerű kereteken belül.
Nekem mégis az uborka volt a szívszerelmem, azt volt a legjobb csinálni. Lelkiismerettel toltam azt is, pedig abból is kellett annyi, mint a szemét. Minden reggel, emlékszem, azt néztük, mit hoztak a kamionok, mivel fogunk mulatni, mikor lesz már vége az egyik zöldségnek, hogy jöhessen a másik.
Mégsem nekem lett a végzetem az uborka, hanem annak a szerencsétlen kis korcsnak, aki a konzervgyár udvarán hesszelt már egy ideje. Mindig adtunk neki maradékot. Aznap délutánra mentünk, nem láttam a kis ebet, csak később, az uborkák között, darabokban. Meg is rémültünk, hogy ez nem teljesen helyes így, és szóltunk a művezetőnek, hogy le kellene állítani az uborkagyártást, mert eléggé el van kutyulva. Az átkozódott ám rendesen, hogy a fene enné meg a dögöt, minek mászkál a szeletelő környékén. Mi szóltunk, hogy ha ez így megy tovább, nem a fene fogja megenni, hanem a kedves vásárló. Akkor kaptunk az élettől és a művezetőtől egy komoly leckét, ami kissé összeroppantotta akkori zsenge btks lelkemet. Miszerint a termelés ilyenkor szezonban nem állhat le, kerül, amibe kerül. Az emberek munkája a határidős teljesítésen múlik és itt nem lesz szalagmegállítás. Szedjük ki a kutyadarabos savanyúságot, lehetőleg mindet. Munkaidő végéig próbáltunk puzzlet játszani szerencsétlen párával, többé-kevésbé meg is volt. Meg voltak belünk elégedve.
Az üdítőrészleg privilég dolog volt. Oda nem osztottak be akárkit. Jegyezzétek meg, a világon minden, átlagember számára megfizethető lötty marharépa, sütőtök és alma. A rosttartalomtól függ az arány, minél jobban közelíti a 100at, annál több benne a marharépa. Kivéve a paradicsomlevet, gondolom ezt kisakkoztátok, az bizony az a kecsap, amit elbasztak és nem főtt kellően sűrűre. Ez is a technika csodája egyébként, elgyönyörködtem ebben: bedobnak hat szem almát és kijön 20 liter ananászlé. Békéscsaba amúgy is marha nagy ananásztermő hely, mint az közismert. De itt nem melóztam meg amúgy is a buborékos szörpöket szeretem.
Szóval én most itthon gyártom a cuccost és nem nagyon pánikolok, ha leesik a földre vagy beleborul a mosogatóba, mikor átöntögetném. Kiszedem, bedobom a helyére és hallgatok. Mint mindenki.
