Következik az egyik kedvenc ünnepem, ami arról szól, hogy nem csinálok semmit. Legalábbis nekem. Imádom az ünnepeket.
Általában ilyenkor nem dolgozok, sokáig alszom aztán kajálok és felvonszolom magam tűzijátékot nézni a gyerekekkel. Nem mintha érdekelne a tűzijáték, de a gyerekek imádják, szóval ez kb olyan rituálé, mint figyelni az angyalt Karácsonykor: el fog múlni idővel.
Egyszer volt muris a megmozdulás még Csabán, mikor kigyulladt a polgármesteri hivatal teteje, bár ha jól emlékszem, akkor is csak ketten röhögtünk.
A tömeget alapból nem szeretem. Odajönnek, sereglenek, sportot űznek abból, hogy a legjobb helyeket foglalják már déltől, előtte humánusan megesznek pár kiló sültkolbászt hozzá való mennyiségű sörrel, okosakat és vicceseket mondanak a minden évben heroikusan elhangzó István, a király-ról (irgalom...), aztán két perccel a befejezés előtt igen dörzsölten ők már elkezdenek menekülni, mint patkányok a süllyedő hajóról. Mindenen és mindenkin keresztül. Nyakukban a fél éves Pistike, akit kihoztak, mert majd milyen aranyosan nézi-persze, hogy nem, ordít, mint akit nyúznak elevenen- gyerekkel utat törni meg megdönthetetlen igazságérv, remélem apuci fél kiló meleg fossal lesz gazdagabb ilyenkor a nyaka körül. Ez a minimum, ami jár neki.
A bóvliárusokat még kevésbé szeretem, bár nem zavarnak, mert amíg nálam van a pénztárca, a gyerek úgy veri földhöz magát, ahogy jólesik neki, bánom is én, ha bekékül, saját magát üti, én ugyan másnak sem hagynám.
A bicska mostanában az egyre nagyobb teret nyerő szélsőjobbos faszságoktól nyílik ki a zsebemben. Félreértés ne essék: ez egy ilyen ünnep, magyarok vagyunk, legyünk erre büszkék. Ez még tök jó dolog is lenne, én is mindig vállon veregetem magamat, hogy mennyire jó vagyok, ha megérdemlem. Néha akkor is, ha nem, de hát ki szeressen, ha én nem csípem magamat. Kéne ezt társadalmi szinten is erőltetni.
Csakhogy mostanában ez az erőltetés nem teljesen úgy történik, hogy kedvet csinálnak az embernek a jurtabulihoz, meg a büdös, bamba rackabirkák vakargatásához (melyik áldiplomás barom nem tudott már megint mit kezdeni magával kínjában, egek), hanem egyszerűen megkapod, hogy szar szemét szaralak vagy, ha ezt nem élvezed de tiszta szívből.
Mert a kölköknek kell a magyarságtudat, meg a kultúra ismerete. Hát, kérem alássan, én igen tudattal vagyok meg szerintem van ismeretem is, de hogy a kézműves-gyöngyfűzős-ragasztópisztolyos szezonális játszóházakat, a fajátékokat meg a házi főzésű szappant nem tartom teljesen ősmagyarnak, azért én kérek elnézést.
Persze lehet filózni azon, hogy a régi fasza kis mondákat miért kellett száműzni a közoktatásból, de ez nem bölcsészfórum. Van a mondák helyett művidékiesen előadott, bőgatyás nemtommi, ilyen nagy szőrkucsmában, ostorral.
Egyszer megkérdeztem a performanszos csókát, hogy ez valami időmontázs akar-e lenni, de elhajtott a picsába, hogy buta vagyok meg nem elég magyar. Én meg imádom, ha valaki megmondja, hogy én mekkora magyar vagyok. Szeretem, ha eldöntik helyettem.
Ha nem járok idétlen népzenére csűrdöngölőst, vagy nem vonyítom azt a most múlik dolgot a tömeggel, akkor büdös tót vagyok, vagy bármi, ami az uráli (vagy marsi, valaki updatelhetne) származásomat degradálja. Mert az alap, hogy ha nincs nemezelt tarsolyod, akkor hitvány féreg vagy, húzzál haza.
Én kérem szépen, ilyen mindenféle vagyok, bár előfordulhat, hogy én a magyar mellett szlovákul is el tudnám a sok okost küldeni a tetves kurva anyjába, sőt, megkockáztatom, a magyar is jobban megy sokaknál, meg fizetnek még másik két nyelvért, de ezt hagyjuk is. Tök jól érezném magamat, meg érdeklődve néznék komolyabb hagyományőrző bemutatókat, ha nem félnék attól, hogy egy jócskán beházipálinkázott-bekézművessörözött embernek pont velem van kedve kultúrtörténetről beszélgetni. Ezekből meg akad jópár. És nem ez a legrosszabb, hanem hogy beszélni tudnak csak, hallgatni nem. Én roppant nyitott ember vagyok, szeretem az építő vitákat, sokat tudok tanulni belőle. Azaz csak tudnék. Az még mindig nem érv, hogy a jó édes anyámat.
Ezen a ponton gondoltam betolok pár rendesen alátámasztott történelmi tényt a magyarokról, vagy elmesélek vicces anekdotákat arról, mikor az ősi hangzókat magoltam és azon szakadtunk a röhögéstől, hogy a mai magyar nyelv kialakulásának fő oka, hogy ilyen torokhangokkal képtelenség volt csajozni.
De nem teszem, mert holnap szeretnék kimenni nyilvános rendezvényre és onnan szeretnék egyben haza is jönni. Félek, találkoznék olyan turul madaras, árpádsávos szabadnapos kőművessel, akik nem értik a tréfát az objektív igazság meg olyan fogalom, amiről hallani sem akarnak.
