2016. november 1., kedd

Dili/1

Ezzel a poszttal is lógok még, Czakó Dorinának aki jó dolgokat ír rossz emberekről itt, meg sok mindenki másnak. 
Rengetegszer hallom magam körül emberekre, hogy őrült, pszichopata, szociopata, ilyen meg olyan. Ezektől mindig összerezzenek. (Ennél már csak a selfiző kispicsáktól jobban, akik olyan őőőrültek, hogy ki merik nyújtani a nyelvüket kancsítva.) 
Tegyünk rendet a fejekben. A legtöbb ember ezek közül nem őrült, csak netto seggfej. Az exek főleg ritkán klinikai esetek, egyszerűen utáljuk őket. Ugyanez igaz a rokonokra, szomszéd nénire meg a kollegáinkra is, természetesen. 

Ahogy korábban említettem, nekem pl papírom van a szociopátiás személyiségzavaromról, mégsem vagyok se bezárva, se gyógyszeren. Mindig sejtettem, hogy valahogy nem vagyok pont olyan, mint a többiek, aztán egyszer belezavarodtam a világba úgy, hogy bekerültem egy kórházba. Ez konkrétan életmentő volt azon kívül, hogy tanulságos, de ez másik történet.

Szocinak lenni személyiségvonás, még csak nem is varázslatos lényem egésze, nem betegség és nem kell gyógyítani. Nem velem született, nem örökletes. Továbbá nem fogok ártani senkinek, mert nem vagyok gonosz, legalábbis nem gonoszabb, mint más. Amivel az emberek rendszerint keverik az a pszichopátia. Én nem vagyok nagy szakértője a témának, bár az emberek érdekelnek, az viszont tuti, hogy az a fajta pszichopata, akiket a filmekből ismerünk ritka és nem is hagyna életben, ha rájövünk arra, hogy nem olyan, amilyennek látszani szeretne. 

Szóval semmi pszicho. Az antiszociális illetve az introvertált megint olyan fogalmak, amiket szocikra aggatnak, de én pl szeretem az embereket és nem vagyok zárkózott. Az egyetlen gond, hogy nem igazán értem az emberei reakciókat, kiszámíthatatlanok számomra az érzelmek és nehezen követek értelmetlen, társadalmi beidegződéseken alapuló szabályokat (nem tisztelem alanyi jogon pl a feljebbvalóimat, viszonylag öntörvényű vagyok munkafolyamatokban és pl naturista vagyok: az emberi test önmagában nem vált ki belőlem reakciókat viszont kényelmesebbnek tartom ruha nélkül meg van még egy csomó ilyen hülyeségem). 

Sokat beszélgettem a doktornénimmel, hogy ezt a nyavalyát hogy kaptam el, de ez egyszerűen csak a családi mintám. Elég szigorú polgári családból jövök, a csabai vonal mellett mi vagyunk Csongrád megye lordjai. (Soha nem fogom tudni, a Ferenczi vagy a Bohus ág lett volna jobb-már ha állnom kellett volna valamelyik oldalra-valahogy egyik sem a kedves, nyitott és barátságos emberek csoportja) Nem hiszem, hogy rossz emberek lettek volna, vagy ártani akartak volna nekünk. Egyszerűen ők sem láttak más mintát. Megvolt mindenünk, amit kértünk és igazán jólnevelt gyerekek voltunk. Nem panaszkodtunk, szépen kértünk, nem sírtunk soha, igaz nagyon nem is nevettünk vagy hangoskodtunk. Fegyelmezettek voltunk, tanultunk, különórákra jártunk, felnőttek jelenlétében kussoltunk. Az érzelmi rész nálunk nem volt fontos, ezzel nem igazán vesztegetett időt senki. Nem voltunk ölelgetve, de verve sem. Ezek mind olyan dolgok, amikkel nem illett foglalkozni, és nem is volt érdemes, ha nem akartál egy jó lebaszást vagy hogy kiröhögjenek. Felnőttként is azt feltételezem, hogy a lehető legjobban jártak el. 

Mi voltunk a jó tanuló, jó sportoló mintagyagyerekek. Közösségben is szépen és csendesen üldögéltünk, leginkább magunkban. Akárkivel nem lehetett barátkozni, de ketten voltunk, játszottunk együtt. Egyébként sem voltunk szociálisan túlfejlődve, érthető okokból. Az ember pedig egy idő után feladja a sikertelen próbálkozásokat. Nem szerettek, én voltam a fura lány, akivel nem akar játszani senki. Nem mintha ez zavart volna. Eleve ahogy akkoriban elnéztem, hol ezzel játszottak, hol azzal, érdekelni érdekeltek a korombeliek, de nem tudtam követni, ki kivel van és mit kellene tennem ahhoz, hogy oda tartozzak. Inkább olvastam. 

Nem voltam kitűnő tanuló egyébként. Zavarban voltam, ha tömeg előtt beszélni kellett, ez a rész azóta sem az erősségem. A legtöbb kérdést egyszerűen nem értem, nem tudok egy egyszerű, egyirányú választ adni semmire. Nagyon még eldöntendő kérdésekre sem. A tesztkérdések frusztrálnak, nagyon nehezen viselem, ha vizsgáztatnak. Kevés embert fogadtam el a tanáraim közül is, órákon jórészt unatkoztam. De egész jó fogalmazásokat írtam, és sok minden érdekelt, a könyvtáron kívül. Alapvetően én jól szórakoztam, hétvégén meg elücsörögtem a tesómmal. 

Jó öreg vasárnap délutánok, én meg valami könyv, öcsém meg az aktuális játéka, még messze nem online és még pofázni sem kell. Az emberek az együttléteket kényszeresen kommunikációalapúra formázzák. Erre kb képtelen vagyok és a falnak is megyek tőle. Mégis, MI A FASZT MONDASZ? Naná, hogy semmit. Akkor? Ne ríkass meg, csak fog be szépen a szád. Na, ez idilli volna. 

Félreértések elkerülése végett, nem voltunk búval baszott család. Társasoztunk, utazgattunk, anyámék táncolgattak Dolly roll lemezre, nagyimmal megittuk stikában a bort, apa meg egy kimondottan népszerű fazon volt: az az intelligens, jó külsejű, bohém fajta, akivel mindenki szeretett volna együtt lógni. Általában tele volt a haverjaival a kert, babákat hoztak nekem ajándékba, ott lehettem közöttük  és én szerettem hallgatni, amiket beszélnek. Szóval nem vagyok depressziós, az megint egy más kategória. 

Az, hogy egy jó vagy kevésbé jó, de mindenképpen szigorú és konzervatív rendszerben nőttünk fel, kvázi elszigetelten anélkül, hogy az érzelmi és szociális fejlődésünket bárki is fontosnak tartotta volna, kialakította ez a klassz kis diszordert. Az érzelmek ugyanis, kivéve pár baromi ösztönöset tanult dolgok. Ahogy az általunk elfogadott szociális marhaságok, mint szerepek, játékok, kasztok meg minden olyan hülyeség, amit nézek már közel 40 éve de nem találok benne semmi koncepciót. 

Később egyébként elég népszerű fiatal lány lettem, gondolom a genetikám miatt, külsőségek, használható tudás, miegyéb. Nem állítom, hogy nem voltak soha barátaim, voltak és vannak is. Ahogy említettem, én nem vagyok introvertált, szeretek eljárni otthonról emberek közé. A mélyebb emberi kapcsolataimat viszont ez a diszorder nem könnyíti meg, sőt. Nyersnek találnak, nem vagyok jó stratéga, nem tudok jól időzíteni vagy manipulálni. Nem értem a jelzéseket és nincs bennem empátia. 

Ha mondok valamit én általában úgy gondolom, hát azért mondom, erre általában elkezdenek kombinálni, hogy vajon tényleg mit akarok. Mi vagy én, valami elcseszett szimbolista, vagy mi?! Na, mivel vicces vagyok, itt egy poén, igen, én vagyok a Bishop Rock. (Közérthetően: ez a legkisebb sziget a világon egy - általam fetisizált - világítótoronnyal. Szeretem a tengerészetet, legyen az akkor a magányosságom metaforája- azt vettem észre, hogy ilyenkor a hallgató megnyugszik, hogy aha, csak jól gondoltam. Jól, jól, persze.)
Viszont nem vagyok sértődékeny, nyitott vagyok és nagyon elfogadó. Mindenki más, én is, te is. A diverzitás csodálatos és szükséges is. Ez utóbbi az evolúció miatt, az előbbi meg azért, hogy ne pusztuljak el az unalomtól. 

Szóval tudok kapcsolatokat működtetni. Még párkapcsolatot is. 

Ezt az írást ezen a ponton fogom folytatni, ez én vagyok, viszonyítási alapként.