Minden évben eljön az ősz, mikor egyre több a szél. Én csak nézem magam, nagyon magasról, Várok valakit, aki persze soha nem jön el, de bíztatnak és én nagyon jó kislány voltam világ életemben. Ha azt mondják várni kell, várok.
Csak az a nyamvadt szél ne fújna, attól mindig nagyon félek.
Nem rossz szél az, mondják. Fúj, mert az a dolga és a végén majd addig fúj, amig a helyére nem fúj mindent. Én csak azt érzem, hogy bánt.
Állok fent és nézek messze, látok mindent. Hogy mondják, mindjárt megjön, de látom a szelet másfele fújni és tudom, nem jön az oda, de én erősebb vagyok mint a szél, nem szólok semmit.
Nem vettem észre azóta sem, hogy bármit is a helyére fújna. Az idei ősz is olyan, néha vicces, ahogy kavarja az avart, de másra nem jó. Figyeltem a hétvégén is, amit csinál, beletenném a látványt egy regénybe, ami nem fog már elkészülni, pedig lelkes voltam, mikor észrevettem. Mióta Krisztián meghat ezek nekem maradnak, meg a meg nem írt könyvnek. Nehéz így optimistának maradni, újabb veszteség az idén, mint Nóri volt korábban, és nincs olyan vihar, ami ezt helyretenné. Halottakkal már nem igazán érdemes vitatkozni.
Odafentről nézve persze ennek nincs semmi jelentősége. Ami viszont örök tanulság, hogy ilyenkor érdemes valahova elhúzódni és kivárni, amig véget ér. Valami meleg helyre, ahol ég a villany és vidámak az emberek, ahol az ablakból lehet figyelni, mikor lesz végre odakint minden rendben, hogy továbbálhassunk. Mert senki sem addig marad, ameddig szeretne vagy jól esik.
Addig lehet figyelni, ahogy nyílik az ajtó, és valaki belép, lehet várni tovább azt, aki késik, mint mindig már nagyon rég óta. Minden ajtónyitás egy-egy remény és minden alkalom egy csalódás. Nem mintha nem tudtam volna mindig, hogy feleslegesen várok, de felénk szót kell fogadni. Mindig jönnek úgyis emberek, akiknek akkor lehet örülni, némelyik kedves és szórakoztató. Azt mondta, a komfortzóna, Ezen mindig nevetett, tudtam, mennyire nem érdeklik ezek az átutazók, de ő szeretett beszélni hozzájuk és foglalkozni velük, addig sem a maga bajával törődött. Emlékeztetett valakire, akire meg nekem kellett volna rányitni az ajtót. Ilyenkor bosszant ez a helyrefújás, nem történik semmi a végén, vagyis semmi jó.
Régen, mikor még többet sütött a nap, a hideg ellen pedig kötött sapkát húztunk, az őszi szél volt az, ami az iskola kezdetét jelentette. Mikor senki nem várta, hogy beérjen a szőlő kint a filagóriában. De ha már beérett, megettük, ültünk a padon és néztük, mikor ér le a lábunk. Aztán feltámadt a szél, hószagot hozott, szénfüstöt és nekünk be kellett menni megenni a krémest is.
Most már hideg is van, eső és köd és biztosan így marad ez egy darabig még. Ugyanúgy ki kell állni esténként az ablakba és nézni, hátha mégis ideér. Ha egyszer azt mondták, csak türelmesnek kell lenni.
