Valahol mindig taszított a közösség. Nagyon kevés emberrel hozott össze az élet úgy, hogy tényleg szerettem vele lenni, ezek általában csendes arcok voltak, hozzám hasonlóan nagyon kevesen értették őket.
Volt közülük, aki értett a bullshithez, zseniális kontakt volt, azóta nekem is vannak ilyen skilljeim. Bár ne lennének, még hamarabb észreveszem, ha valaki a magát semmire verő hülyék kategóriájába tartozik.
Én szoktam is szólni, hogy nem igazán érdemes velem haverkodni, mert az esetek nagy részében rosszul vagyok az egésztől, nehezen viselem és párszor meghalok ilyen korrelációkban, de valahogy ezt senki nem szokta tekintetbe venni.
Pont a minap gondolkodtam el és jutottam arra a következtetésre, hogy menjen mindenki békével a büdös picsába aki zavar. Meg sem akarom indokolni, mivel, egyszerűen idegesít, emlékeztet valakire, akire nem akarok emlékezni, Van, aki szívesen belemenne egy iq harcba, ezt gyűlölöm, ha kérdeznek mindig azt mondom, hogy nem tudom. Nem bírom, ha tesztelnek.
És ott vannak még a kedvenceim, a futóbolondok. Amióta a világon vagyok van rajtam egy "ha hülye vagy, hozzám beszélj" tábla, amit csak az illetékesek látnak mióta bezárták a lipótmezőt. Sőt, megkozckáztatom, hogy valami nyomkövető is van bennem, mert a világ összes fogyatékosa megkeres és öt perc alatt a legjobb barátjának kiállt ki.
Tényleg szögezzük le, alkalmatlan vagyok a legtöbb emberi kapcsolatra, nincs is bennem semmilyen törekvés arra, hogy ez másképpen legyen. Voltak gyerekkori barátaim, van a mai napig is olyan ember, akit a barátomnak tekintek, egyszer voltam szerelmes is, óriási volt, csodálatos, egy igazi élmény, köszönöm szépen, nem kell újra (erre tökéletesen kifejlesztettem a belerugok és elszaladok taktikáját, minden önvédelmi klubban oktatni kéne-kivételesen sajnos ebben nicsen szarkazmus).
