Néha nem jutok el nyaralni. Jó soha nem jutok el, mert mindig kell a pénz, munkahelyet váltok, baromkodok, baszottul nincs életem, amúgy sincsen. Már ennyi idősen fel is adtam, hogy lesz. De vannak emlékeim, mikor még nem így volt és ez szép.
Ez nem önsajnálat, mindig azt gondoltam, jó tapasztalt vénasszony leszek, aki nem csak hímezni tud. Rajta vagyok és jól csinálom. Majd lesznek anekdoták az unokáknak.
De térjünk a lényegre, voltam én is szabad és fiatal.
Siófokon hédereltünk haverokkal, remek volt. Legalábbis amire emlékszem, az remek volt. Ha időrendi sorrenben gondolom végig, csak egy átlagos nyaralásos történet lenne. Képekben sokkal tökéletesebb, van benne kiskocsma, kis német juhász, aki már napi szinten várt, főtt kukorica, hogy egy hét alatt nem mentem bele az ótvaros Balatonba(tudom, fejlövés, nem sokszor voltam ott gyerekként sem, nem szerettük, így nálam nincs olyan, hogy szoc Balcsi feeling, én csak a büdös vizet látom röhelyesen drága büfékkel). Volt Hawaii Diszkó and Pub, amin azóta is szakadok, be akartam menni, de a haverok lebeszéltek, mert ismertek és mert pontosan tudták, mennyire imádom provokálni a nép egyszerű polgárait.
Sikerült azért, persze, nekem mindig sikerül.
Emlékszem, kedvenc barátom nagyfiú akart lenni és mindenkinek fizetett az Ezüstparton, aztán persze majdnem elájult, mikor meglátta csórikám a számlát, de nyelt kettőt és állta. Én nem bírom az ilyesmit, mindig megfájdul a fejem az igazságtalanságtól, hát össze is pakoltunk egy nívósabb pohárkészletet kiskancsóval neki, hogy kompenzáljuk az átbaszást, úgysem akartunk ott újra megfordulni. Aztán mégis sikerült: az élet vicces, de nem hiszem, hogy a tulaj ugyanaz volt vagy hogy vélt-e összefüggést a bakancsos-hátizsákos kislány meg az angolkosztümös sokkülföldivel repiebéden részt vevő hölgy között. Azért eltettem még egy csészét akkor is, szeretem a hagyományokat.
Emlékeszem a Tengerész nevű gyönyörű helyre, mikor unalmamban kitaláltam, hogy elmegyek megkeresni azt a vizet, és már keztem unni a sétát. Ezt találtam, bementem és mondtam, hogy csókolom, én szeretném tudni, hol van a Balaton. A cicnér ki is mutatott az ablakon, hogy ez mind az. Én meg is örültem neki, kértem egy gin tonikot aztán tojtam a vízre.
Alkoholt szereztünk be, az kell, mert anélkül sosem leszünk olyan viccesek, házipálinka nélkül például betaláltam az ajtón, azzal együtt segítséggel is szűk volt a keret. Gondolkoztam is reggel, hogy mekkora ívben pakolnak ki minket a szállásról, mert volt némi rendetlenség a szobában, illetve rémlett, hogy mi ugyan erősen kedveljük a Metallicát, akár hajnak háromkor is max hangerőn, de nem tudni ehhez hogy állnak hozzá a tulajék. Aztán csak annyi volt reggel, amit hallottam, hogy "csendesen, mert a kislányok alszanak".
Említett barátom, akit manapság popnyelven bff-nek hívhatnánk, én maradnék a Zolinál, pedig mindent megtett, hogy a nívós társaságunk fényét kiemelje a kozmoszon kívülre. Mikor realizálta, hogy nem teljesen józan már, nincs világos és már csak ő fürdik egyedül a Balatonban közel s távol, okosan el is indult a szállás felé. Hajnaltájt meg is érkezett, kulcs nélkül, egy szál vizes fürdőnadrágban. Mivel alapvetően végtelenül udvarias és jól nevelt fiatalember, csendesen megpróbált átmászni a kerítésen, senkit nem zavarva, szállásra lopakodva. Mivel ahogy akkoriban keletkezett szakzsargon szerint síkmárványmerevseggpicsarészeg volt, ez egészen addig a pontig realizálódott, amig a kerítés tetejére nem ért, aztán ő hangosan puffant a földön, a nadrágja viszont valami dacból nem akart ebben részt venni és ott maradt a kerítés tetején. Szerencsére a zajra nem ébredt fel senki, ha nem számítjuk a háziak 15 éves lányát. Azóta is eszembe jut vajon milyen irányban befolyásolta az életét az az élmény, hogy hajnalban egy meztelen férfi nézett vele farkasszemet az udvarukon. Az affér ugyan köztük maradt, de valamilyen okból onnantól mintha kerülték volna egymást.
Tulajdonképpen picit szeparálódtunk, Zoli meg én, így aztán a ténylegesen az történt, hogy találtunk egy kiskocsmát, ahova fröccsözni jártunk a parton, ettünk kukoricát, játszottunk a helyi kiskutyával és rengeteget dumáltunk.
Emlékszem arra a reggelre is, mikor le kellett lépnem, még mindenki aludt, cimbora elköszönt és adott egy üveg ücsit az útra. Volt abban a hajnalban valami melankólikus, mint mindig, mikor éppen elköszön a nyár. Akkor ezzel együtt valami más is elment abba az országba, amit fiatalkornak hívnak, minden hülyeségével, világfájdalmával, lehetőségével és szabadságával.
Persze aztán még volt pár jó hónap, mindenre félkészülve az 1999-2000es év Szilveszterét még átmulattuk egy szanálásra váró temető csőszházában, ezzel a társasággal, mondván nem lehet sosem tudni. Még voltak vicces hajnali nagyon részegen előadott himuszos-farkasordítós happeningek a srácok előadásában, emlegetett cimborámat is belepte a hó, amig eszembe nem jutott hogy húbasszameg, ez meg a villamosmegállóban vár engem, a fene vigye az offline világot, aztán ezeknek vége lett, másmilyenek lettek a nyaralások, megöregedtem, elkényelmesedtem.
Most is azon filózok éppen, hogy mindennek meg kellett történnie és jó volt ez így, de szűk már ez így rám, mint egy régi kabát.
