Életutam közepén én is
átgondoltam, hogy mi a szart is akarok kezdeni magammal tulajdonképpen. Ennek
volt pár apropója. A kedvenc gyermekem megjegyezte, hogy a 61 éves
biosztanárnője jobb karban van, mint én. Ez volt az egyik legjobb motiváció. Elevenemben talált, még akkor is, ha tekintetbe vesszük, hogy a gyerek egy
kis gecifej.
Ültem a kanapémon és
mélyen magamba szálltam. Nagyon mélyen. Na jó annyira azért nem, mert lehet vén
vagyok én, mint az országút, de az a nap, amikor bárki véleménye befolyásolja dolgaimat, még nem jött el. Ettől azért
elfilóztam, csak van mögöttem egy jó 10 éves sportmúlt, még ha az
élsport közelébe nem is engedtek, de egész szépen teljesítettem.
Ez is annyira otthoni: nyelvóra, úszás, lovaglás (pedig én a lovat tényleg csak
kolbászként szeretem, elől harap, hátul rúg, középen magas) Valahogy volt
érzékem hozzá, már rögtön ahogy pacira dobtak, így istállószagom volt egy
darabig. Vívni bezzeg nem mehettem, mert az nem lányoknak való, pedig ahhoz is volt
érzékem. Mindent jól összevetve egész sportos kislány voltam, és ez hagyott
nyomokat azért rajtam. Labdában nem voltam jó, ez is fura, ahogy Zoli mondta,
én vagyok a lány, aki garantáltan nem talál el semmit. Még azt a kurva kosárlabdás
játékot is mindig elcsesztem és a tesóm tönkrevert. Aztán persze én is őt.
Gondoltam egye fene,
vegyük elő a régi formációt, nem lehet az olyan komplikált, rutin megvan,
minden ok velem. Hogy a formáció mégis hova a jó égbe szublimált nem tudom, de a
20as éveimről eszembe jut ez a nóta, ami talán viszonylag érthetővé teszi mi
volt a szitu. Konkrétumokra úgy se nagyon emlékszem és talán jobb is ez így
mindenkinek.
Szóval elindultam
gladiátorképzőbe, ahol villámgyorsan realizáltam, hogy állóképességem nincs, a
konstans derékfájásomnak meg van több oka is, továbbá a jóga nagyon jó
bohóckodásra, de szebb tőle nem leszek. Így ebből élünk most, talán már nem
olyan beláthatatlanul vészes a helyzetem. Új felismeréseket sem tettem, eddig
is tudtam, hogy az edzés baromi fárasztó, ritkán kellemes és közben nem érdemes
a tükröt bámulni. Crossfitre járogatok, ahol eleve mindenki szarik rá,
hogy nézel ki, nem ez a sztori lényege.
Hogy utána én fehérjét
igyak, hát nem. Sőt, nagyon nem. Egy laza öklendezésig jutottam vele,
szerencsétlen szervezetem még a tej ellen is kétségbeesetten tiltakozott világ
életében. Pedig dédim próbált rászoktatni, kakaóivó-versenytől kezdve mindent
kitalált, mikor jött Mártélyról, legvégül feladták, elfogadták, hogy a gyerek ezt
nem szereti, elengedték, béke volt. Így tettem a fehérjecuccokkal is, mert szar,
de legalább drága. Arról főleg hallani
nem akarok, hogy dögízű csirkét egyek rizzsel. Szar, ráadásul messze nem
az egyetlen alternatív fehérjeforrás- aki ezt eszi nem csak azt bizonyítja, hogy
kivagyi, hanem hogy mérhetetlenül hülye is.
Diétázni megint nem
fogok, arra a kis időre nem szívatom már magam, nem készülök se olimpiára, se
férjhez menni, akit zavar az a pár kiló rajtam majd néz mást. Sosem éreztem az
evést bűnnek, a gyilkosság az, a süti desszert. Bár nincs különösebb problémám
az ételhez való kötődéssel. Nem vigasztal, nem jutalmaz, szeretem, de nem vágok
eret, ha valamiért koplalnom kell és nincs falási rohamom. A jó öreg
önfegyelem, na azt mi szépen megtanultuk, képes lennék emelt fővel vigyáz állásban
fölfordulni éhen egy szó nélkül, ha úgy adódik.
Ami maradt mindennapos, hogy mozgolódni jó dolog. Versenyezni nem óhajtok kislányokkal, nagyon
másokkal se, nem célom párt találni ezzel, csak szeretném megőrizni az erőmet,
mert jól jöhet még.
Mostanában amivel nem tudtam még mit kezdeni az, hogy merre tartsak munka fronton.
Ennek
az az oka, hogy én nem tanultam semmit, valahogy nem is baszogattak miatta. Olvasgattam meg segítettem pogácsát szaggatni és ez így oké volt. Később vettem
fel hanganyagot öcsémnek digitalizálásra, mikor versenyre készült meg ilyen
ászisztencijá. Az akkori haverok a telepről mind elértek valamit, mert értelmes
dolgokkal bíbelődtek, ott a Peti, akinek van az a fasza kis saját cége, IT
security, jópofa, vagy Krisztián, aki elméleti fizikát tanít angoloknak ott
a szigeten egy egyetemen. Vagy Mariann, aki meg áramot ad el nagyban. Szóval ez
nekem nem annyira sikerült.
Középiskolában egész jól elvoltam és jól is éreztem
magamat, bár eredetileg biosz fakultációra jártam, nem támogatták, hogy
baktériumokat nézegessek. Szerettem volna a mikrobiológiát, de
skippeltük. Mikor érettségiztem, a Komenskyre akartak küldeni, ettől én
frászt kaptam, mert annyira okos azért nem vagyok, Pozsony meg kibaszott messze van
Békéscsabától.
Szóval végül nem lett belőlem senki, otthonról elmentem és
nagyon nincs is értelme hazamenni már. Azért, mert nincsen hova haza. Az a
város, azokkal a helyszínekkel és
emberekkel, amire én emlékszem, már csak a fejemben létezik. Ha haza akarnék
menni, a 90es évekbe kellene visszamennem. Ha oda is mennék, csak elszomorodnék
és már nem találnám meg amit keresek, semmi nincs már úgy, mint régen. Nincsenek meg azok a képek, ahogy megyek
reggel a Deák utcán végig és az indián nyár napocskája megfesti a gesztenyefák
leveleit. Nincsenek már ott gesztenyefák, a francba is. És már nem jár arra a
7es busz sem. Nincs meg a cukorkaárus és lefogadom, hogy a gofris bácsit is a
temetőbe kereshetem.
Akartam munkahelyet
váltani, de elátkozottnak tűnök. Egy jó ideje könyvelgetek, csak a pénzért, nem öröm
ez nekem. Próbálom használni az Excelt, nem vagyok benne jó, lehet tudok kis makrókat
írni, de nehezen, addig pofozgatom, amíg mendegél, és tudok waylookupozni ezerrel, Pivot szarságokat csinálni meg abból
grafikont. Szerettem volna ezt befejezni végre: nem erre születtem én a
világra.
Régóta az az érzésem, hogy a trendi Szürke 50 árnyalata igazából úgy
néz ki, hogy odaáll a vevő: „kimutatást az elmúlt száz évről, te kurva, itt van
hat fájl, mittomén, mit akarok de ami kell benne legyen. Szedd ki a 2345610 db nem
releváns adathalomból, csinálj Pivot (olyan vicces, hogy az sör is lehetne,
csak kurvára nem az) aztán belőle egy ppt-, mert add is elő
hottentottául. Van erre 2 órád AZTÁN szopjál le”. Majdnem váltottam is, csak most jöttek ugye a franciák, mutattak egy
helyet a térképen, meg mondtak olyan számot, amire az egyetlen helyes válasz az
volt, hogy „OK, Christian, milyen színű legyen a grafikon?”. Mert elvek nélküli
ribancok vagyunk mi mind.
Hogy elhagynám-e az
országot? El. Világ életemben európainak neveltek, egyszer már kimozdultam a
komfortzónámból, engem Budapesthez nem köt semmi. A Jura szép. Nekem mindegy,
hol élek. Ahol engedik, leginkább ott.
Hogy hogyan, hát majd elválik. Itt tartunk most. ezt a zenét itt hagyom,
nagy kedvencem, de csak akkor hallgatom, ha vidám vagyok, különben felvágnám az
ereimet rajta.
