Szóval elmebetegek meg elmebeteg kapcsolatok, itt tartottunk.
Szokásos összekeverni a kettőt és a lehető legborzalmasabb színekben
feltüntetni exeket. Ez elég kicsinyes, lássuk be.
Nekem volt szerencsém a tényleg orvosi pszichopatához, ő azóta
zárt osztályon heveri ki a traumát (ez itt metsző önirónia, nem miattam van ott
hanem mert beteg és amúgy meg sötét és gonosz a lelke)
Hogy hogy kerültem vele össze? Nos unatkoztam. És ezért is
voltam vele, mert szórakoztatott. Nem szép dolog ez, lássuk be, de nem ártottam
neki.
Számomra a kapcsolatok túl sokat sosem jelentettek, akkoriban
meg már egyedül éltem és arra a következtetésre jutottam, kell valaki a ház
köré. Nem szeretek ásni és nem is nőnek való dolog. Emberünk jó választásnak
tűnk, úgy vettem észre ért ezekhez a dolgokhoz és értelmiségi is volt, nem tűnt
hülyének túlságosan. Elsőre nem is volt gond vele, bár nem láttam a rózsaszín
ködöt, de én azt amúgy is ritkán, szóval úgy gondoltam, elviselhető lesz. Nem
kellett túl sok idő rájönni, hogy valójában nem ért semmihez, illetve a többi
állandó hazugságát is rettentő könnyű volt felismerni. Ez jó darabig
szórakoztatott, unalmas estéimen belelovaltam elképesztő történetekbe és hallgattam
a végtelen hülyeségeit. Jó műsor volt.
Hogy miért nem éltünk együtt boldogan, életünk végéig a saját
elménk világában? Nos a gyakorlat sajnos közbeszólt. Mivel a süketelésen kívül
semmihez nem értett, így feleslegesen volt ott, engem irányítani nem lehet, bár
próbált tönkrevágni érzelmileg meg megalázni, túl sokra nem ment velem. Ez meg
őt idegesítette fel. A véletlen pedig majdnem segített neki: kimerültem, elég
sokat melóztam akkoriban és sok volt a felelősség is a nyakamban. Idegesíteni
és zavarni kezdett, én meg beálltam hobbipiásnak. Ennek jórészt a társaság volt
az oka, addigra már meguntam a történeteit és stresszelt az egyébként teljesen
kiszámíthatatlan személyisége. Sosem tudtam, mikor van teljesen belassulva és
mikor lesz agresszív. Mindenestre az én kezemből egy időre tök egyéb okok miatt
kicsúszott az irányítás, ami pont kapóra jött neki, és egy időre királynak
érezhette magát a pecómban a pénzemen.
Ez rohadt módon idegesített, valahogy nem bírtam soha ezt a
szedjük el a másét dolgot, életemben egyszer fújtam meg egy babaruhát, de sosem
játszottam vele, mert rosszul voltam tőle meg magamtól, aztán végül elmondtam
az egészet mamáéknak. Visszaadni nem volt már mód, kidobtam a fenébe ne is
lássam, nem lett volna rá amúgy szükségem sem. Szóval egy darabig néztem, ahogy
pusztul minden körülötte, kisállatok, növények, minden, persze mindez úgy
beállítva, hogy az én hibám. Aztán jött az a rész, hogy semmitérő vagyok,
agresszív lett, követelőző és elkezdett terrorizálni, hogy lelép tőlem és
megcsal. Ezen a ponton már nem volt szórakoztató, és kivágtam, mint macskát
szarni.
Eleve nagyon idegesített a szofisztikált beszédstílusa. Nem kéne
embereknek így beszélni, soha. Ez tényleg az a kategória, hogy két mondat után
fejlövést érdemelne.
Volt utóélete, mert hívogatta a barátaimat, hogy öngyilkos
akarok miatta lenni (ezen elég jót röhögtem) meg engem is, hogy kivel jön éppen
össze, aztán előadott valamit Facebookon is, de arra már a kollégái is
felfigyeltek. Nem nagyon követtem nyomon tovább, végül hallottam, hogy
bezárták, elég tré módon nézett ki fotón, de hát nem én tehetek róla, hogy
bolond a szerencsétlen. Csapkodta ott a betonhoz a kismacskát meg csinált
dolgokat, amit a bolondok szoktak,fúj.
Mindeközben hogy ne legyen jó nekem azért én is belefutottam a
magam büntetésébe, ha abból indulunk ki persze, hogy pszichopata elvtársnak egy
szoci nem lehetett akkora fun, mert kb. telibe szartam a manipulációit meg még
ki is röhögtem érte, szóval megkaptam később én is a sorstól a magamét, amiért
ilyen kis fasszopó voltam.
Akkoriban hobbialkeszként töltöttem a szabadidőm nagy részét,
ebből netkávézóban ültem a legtöbbet. Otthon nem volt net, meg amúgy is megvolt
ennek a feelingje, jól elpofáztam emberekkel. Mindent kerestem ott csak társat
nem, egyébként pont azt is találtam, szóval win-win. Kellett valaki értelmes,
akivel lehet beszélgetni, és ilyet Békésben nem nagyon találtam, szóval valami
ilyesmi volt az eleje a dolognak. Lássuk be, nem ehhez a környezethez szoktam,
nem az a baj, hogy valaki nem teljesen normális, de ne legyen ostoba.
Kiváló időszak volt ez a maga nemében, remek
társasággal, elég jól éreztem magamat. Kétlem, hogy a sör miatt voltam olyan
istenverte barom, hogy egy percig sem jutott az eszembe az, hogy nem robotokkal
csetelek. Sajnos ez nálam alapbeállítás, nekem egy szórakozóhelyen is díszlet a
tömeg. Kiszúrtam ott egy arcot, aki lényegesen értelmesebb volt mint úgy az
egész világháló együtt, ő meg kiszúrt engem. Nem vagyok arról szilárdan
meggyőződve, hogy az ő részéről ez pusztán intellektuális érdeklődés volt, de
mire kettőt pislogtam ott ültem valami közepén, aminek nevet sem tudtam adni
sokáig. Elég mátrix-szerű élmény volt, én, a sör, meg a srác a maga
dolgaival. Most komolyan, az alatt a pár év alatt szerintem nem csak a
szürke, de a szivárvány összes árnyalatát eljátszottuk.
Az én addigi életem éppen napi szinten esett
darabokra, tőlem teljesen független okokból, túl sok mindent viszont nem tudtam
tenni, csak hogy végignézem. Szomorú egy mozi volt, de vannak időszakok, amikor
okosabb, ha ülsz a seggeden és kussolsz, mert az Élet, a nagybetűs pont nem
osztott lapot. Később aztán majd ráérsz összerakni, ami szétesett, vagy így,
vagy úgy, de minden javítható. Az ember jó eséllyel nem lesz hülyébb, viszont
sokkal rutinosabb az évek során.
A mátrixban töltött időszakról is mesélek még,
megér simán egy külön bejegyzést.
