Néha jobb napjaim vannak, de általában nagyon rosszak. Belekezdtem valami nagybudai képmutatásba, ha ez ugyan annak számít. Nem vagyok egy boldog ember.
Azon gondolkodtam pont, hogy ha nem lenne olyan borzalmas természetem, amilyen, könnyebb lenne az életem is. De van, így nem tudok kompromisszumokat kötni, nem adom a függetlenségemet, és nincs az az isten, hogy én bárkinek könyörögjek bármiért. Kérni sem szeretek. Az átkozott rátartiságom, meg az a pokoli makacsságom lesz a vesztem. Bár emlékezetem szerint nincs bennem rosszindulat, olyan nehezen találok embert, akivel kijönnék. Alapvetően bizalmatlan vagyok, ráadásul az emberek nagy része untat vagy zavar. Próbálkoztam ezzel, de nem tudok barátokat szerezni. Társaságban általában rohamivó vagyok, mert másképp nem is lennék képes elviselni azt a rakat hülyeséget, amit az emberek összehordanak. Szeretnék pedig én is társaságot, esetleg partnert, mert nagyon magányos vagyok, de sajnos nem vagyok jó emberi dolgokban. Vagy inkább abban sem.
Általában vicces vagyok. Pedig nem, egyáltalán nem viccelek. Nézem néha magamat, aki voltam és aki nem leszek már soha, talán mert mindennek ára van, vagy talán mert a nagy menekülésemben olyan gyorsan futottam, hogy lehagytam szegény lányt még valahol Békés határában. Amit látok, minden csak nem vicces. Emlékszem, mikor még vicces voltam, mikor még CNC-ztem és szerettem emberek között lenni. Akkoriban még nem hegyen laktam, nagyon az alja volt az még a mászásnak. Gyulán nincsenek hegyek. Akkoriban az egész hegymászásos dolog a mókáról szólt, meg a kirándulásról. Szerettem utazni. Szerettek engem. Kedves szemüveges kislány voltam, aki nagyon meg volt ijedve, hogy nekem kell levezényelni a versenytárgyalásunkat esztergagépekről meg alkatrészekről idegen nyelven, nálam sokkal okosabb mérnököknek. Ha valami vicces volt, az az. Néztek rám, hasonlóan rémülten, hogy úr isten, itt egy nő valahonnan keletojrópából, nem is olyan ronda, mint az ördög és nekünk ezzel kell majd boldogulni. Szerettem azt az érzést, mikor a végén döbbenten ismerték el, hogy nem hitték volna, hogy megcsinálom. Hiú voltam a tudásomra világ életemben, megküzdöttem érte. Jutalomjáték volt az egész életem, megfizettek és mindenhova szerettem menni. Nem beszélt senki baromságokat, voltak barátaim. Rengeteget játrunk külföldre, én szerettem menni, mindig nagy csavargó voltam, szerettem a szállodákat, a holland kertben a nyulat, amit esténként néztem, az új kajákat, a német sorozatokat, mindent.
Annyira sikerült minden, hogy nem voltam már elég gyanakvó, nem figyeltem a lábam elé és egyszer csak ott találtam magam egy hideg házban, takarók alatt rettegve egy hatalmas hideg jégdarabbal a gyomromban és nem voltam már képes semmire. Vagy legalábbis azt hittem akkoriban. Valószínűelg meghaltam volna, ha nem kiabálnak rám fentről. A mókának vége lett, de túléltem ezzel a tanáccsal. Így valahol elkezdődött ez a már túlélésről szóló hegymászósdi, Összeraktam, ami szétesett, mert megint meg tudtam csinálni. Megvan a tudásom hozzá. Nyilván nem leszek már az, aki régen, de elérek újra sok mindent. Ahogy elnézem, a körülmények olyanok most, mint voltak, de már nem szeretek emberek között lenni. Nem leszek újra figyelmetlen. Nem csúszok vissza, mert ügyes vagyok. És lent nincs is semmi. Nincs haza, nem is vár senki, csak a hideg takaró lenne újra. Nem vagyok büszke a teljesítményemre. Nem vagyok boldog és nem kérek elismerést sem. Megvetem azokat, akik elindulnak de nem tudják végigcsinálni. Én sosem fordulok vissza, nem álllok meg és nem nézek hátra. Ez egy magányos sport. Esetleg annyit én is elmondhatok, mint amit nekem mondtak akkor.
"Kislány, a holtpontot azért hívják holtpontnak, mert ha onnnan nem mászol FÖLFELÉ, akkor meghalsz."
Én pedig mindig is szerettem hegyet mászni.
