Első körben szeretnék tisztázni valamit. Nem vagyok én kedves. Valamiért a fejem megtéveszti az embereket, mert azt hiszik, igen, pedig nagyon nem. Nem szeretem a kisgyerekeket, idegesítenek az öregek és gyűlölöm a pasikat, akik jó ötletnek tartják valami gejl ismerkedős szöveggel terhelni az agyamat. A kiskölkök a legkevesebb, megfigyeltem, mikor vigyáztam aprókra, hogy díjazzák, ha embernek nézem őket. Nálam meg embernek nézés van, mondtam a kis átkoknak, hogy hisztileáll, mert kiraklak a hóra lehűlni, ellenben tűnés pudingot főzni kedves édesanyádnak. ilyenkor van nagyszem, hogy ő azt nem tud, naaaa...mondom dehogyisnem, az előbb is milyen szépen hadonásztál fakanállal a tesód felé, menni fog az. A baráti szülők szeretnek bébiszitternek engem, bár én is hasonlóképpen éreznék.
Mamikákkal már nehezebb. És itt kezdődik a problémám. Mert ők is megtalálnak és kedveskislánynak tartanak, pedig engem a víz ver le tőlük. Direkt van ilyen életben tartó mp3-am fasza kis trash metallal, finom utalásképpen, hogy nem érdekel, mit teccik beszélni. Őket meg ez nem érdekli. Odajön és mesél. Kisunokáról, kutyáról, macskáról, gonosz szomszédasszonyról, szegény uráról. Olyan közhelyeket hallok néha, hogy folynak a könnyeim, előfordulhat, hogy ezt értik félre sokan.
Aztán a műtétek, ezek a mamák olyan kórokat túlélnek, nem is értem, miért szidja mindenki a magyar egészségügyet. Csípőből ráznak le magukról rákot, vesét, epét, szívet, protézist, pattanást meg amit akarok. De hogy meglegyen a hitele, képes a helyszínen felrántani a kis szvettert és megmutatni, mekkorát vágtak rajta, a cső meg még mindig ott van. Ezen a ponton megdermedek, hogy tejóvilág, még 20 perc a Nyugati, nincs Isten. Ezt is félreérti és nagyon büszke, mire képes ő. Hallgatni lenne képes, az kéne.
Elmesélek egy iskolapéldát, ami alapján meg lehet kérdezni, miért nem lettem birkapásztor. (esetleg érdemes lenne néznem szakirányú képzést)
Reggel a villamoson összefutok Noémivel, szóval tanúm van ám. Blahán benyögik, hogy utas van rosszul, nem megy tovább a jármű. Nézek szép nagy anime szemeimmel, hogy felőlem legyen rosszul, húzzák arrébb és haladjunk. Nem mindegy, hol van rosszul, pár méter már mindegy. Nem húzzák, nem megyünk. Állunk. Amennyire kedves vagyok, annyira vagyok született pesti, de ezt is mindig benézik. Sőt, azt hiszik, én vagyok a Tourinform, lehet bátran baromságokat kérdezni. Mondom, állunk Noémivel, szebb napokat várunk és megindul a tömeg. Rögtön nénje1 modell, szatyros verzió, csörtet oda hozzám, hogy messze van-e az Oktogon. Néz rám, hogy biztassam. Mondom, jah, szerintem rohadtul. Főleg gyalog. Tessék menni busz. De honnan. Jaj, mondom, onnan, ahonnan az éjszakai. Látom a fején, nincs nála kapcsolat a busz és az éjszaka között. Mutatom, CBA. Örül, elmegy arra. Én is örülök. Vagyis örülnék, de jön a karban tartott negyvenes rögvest. Indiai cucc, coelho, megszánom. Van annak elég baja. Az meg a Margit szigetre szeretne menni. Mondom oda én is, de ez van. Noémi akkor már néz, hogy miért engem találnak ezek be. Karom széttár, jelzem, hogy ez az én karmám, előző életemben nem voltam jó arc. Mondom neki, arra elindul, odaér. De ha már ő ott van, jön még egy, és a Batthyányi tér az hol van, tudom-e? Mert, lehet nyerni? Ez ilyen vetélkedő? De nem, csak emberbarátnak kell lenni. Metró, ott lebújik, végin kibújik. De ő földfelszíni közlekedést szeretne. Mondom MIT? szeretnél, most már legyen elég, tessék jegyet venni. És valaki kompetens személyt fárasztani. De az én vagyok. Olyan szinten, hogy a Keleti előtt még jópár éve, vonatról lepottyanva, hátizsákkal és papírral állok, de volt, aki odajött, hogy hol a mittoménmilyen utca. Egek, hát úgy nézek én ki, mint aki tudja????
Baksist fogok kérni. Vagy random mondok valamit, aztán valaki majd útba igazítja, pl a Tourinform.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése