Életmód sok zenei blokkal

Életutam közepén én is átgondoltam, hogy mi a szart is akarok kezdeni magammal tulajdonképpen. Ennek volt pár apropója. A kedvenc gyermekem megjegyezte, hogy a 61 éves biosztanárnője jobb karban van, mint én. Ez volt az egyik legjobb motiváció. Elevenemben talált, még akkor is, ha tekintetbe vesszük, hogy a gyerek egy kis gecifej.

Ültem a kanapémon és mélyen magamba szálltam. Nagyon mélyen. Na jó annyira azért nem, mert lehet vén vagyok én, mint az országút, de az a nap, amikor bárki véleménye befolyásolja  dolgaimat, még nem jött el. Ettől azért elfilóztam, csak van mögöttem egy jó 10 éves sportmúlt, még ha az élsport közelébe nem is engedtek, de egész szépen teljesítettem. Ez is annyira otthoni: nyelvóra, úszás, lovaglás (pedig én a lovat tényleg csak kolbászként szeretem, elől harap, hátul rúg, középen magas) Valahogy volt érzékem hozzá, már rögtön ahogy pacira dobtak, így istállószagom volt egy darabig. Vívni bezzeg nem mehettem, mert az nem lányoknak való, pedig ahhoz is volt érzékem. Mindent jól összevetve egész sportos kislány voltam, és ez hagyott nyomokat azért rajtam. Labdában nem voltam jó, ez is fura, ahogy Zoli mondta, én vagyok a lány, aki garantáltan nem talál el semmit. Még azt a kurva kosárlabdás játékot is mindig elcsesztem és a tesóm tönkrevert. Aztán persze én is őt.

Gondoltam egye fene, vegyük elő a régi formációt, nem lehet az olyan komplikált, rutin megvan, minden ok velem. Hogy a formáció mégis hova a jó égbe szublimált nem tudom, de a 20as éveimről eszembe jut ez a nóta, ami talán viszonylag érthetővé teszi mi volt a szitu. Konkrétumokra úgy se nagyon emlékszem és talán jobb is ez így mindenkinek.

Szóval elindultam gladiátorképzőbe, ahol villámgyorsan realizáltam, hogy állóképességem nincs, a konstans derékfájásomnak meg van több oka is, továbbá a jóga nagyon jó bohóckodásra, de szebb tőle nem leszek. Így ebből élünk most, talán már nem olyan beláthatatlanul vészes a helyzetem. Új felismeréseket sem tettem, eddig is tudtam, hogy az edzés baromi fárasztó, ritkán kellemes és közben nem érdemes a tükröt bámulni. Crossfitre járogatok, ahol eleve mindenki szarik rá, hogy nézel ki, nem ez a sztori lényege.

Hogy utána én fehérjét igyak, hát nem. Sőt, nagyon nem. Egy laza öklendezésig jutottam vele, szerencsétlen szervezetem még a tej ellen is kétségbeesetten tiltakozott világ életében. Pedig dédim próbált rászoktatni, kakaóivó-versenytől kezdve mindent kitalált, mikor jött Mártélyról, legvégül feladták, elfogadták, hogy a gyerek ezt nem szereti, elengedték, béke volt. Így tettem a fehérjecuccokkal is, mert szar, de legalább drága.  Arról főleg hallani nem akarok, hogy dögízű csirkét egyek rizzsel. Szar, ráadásul messze nem az egyetlen alternatív fehérjeforrás-  aki ezt eszi nem csak azt bizonyítja, hogy kivagyi, hanem hogy mérhetetlenül hülye is.

Diétázni megint nem fogok, arra a kis időre nem szívatom már magam, nem készülök se olimpiára, se férjhez menni, akit zavar az a pár kiló rajtam majd néz mást. Sosem éreztem az evést bűnnek, a gyilkosság az, a süti desszert. Bár nincs különösebb problémám az ételhez való kötődéssel. Nem vigasztal, nem jutalmaz, szeretem, de nem vágok eret, ha valamiért koplalnom kell és nincs falási rohamom. A jó öreg önfegyelem, na azt mi szépen megtanultuk, képes lennék emelt fővel vigyáz állásban fölfordulni éhen egy szó nélkül, ha úgy adódik.

Ami maradt mindennapos, hogy mozgolódni jó dolog. Versenyezni nem óhajtok kislányokkal, nagyon másokkal se, nem célom párt találni ezzel, csak szeretném megőrizni az erőmet, mert jól jöhet még. 

Mostanában amivel nem tudtam még mit kezdeni az, hogy merre tartsak munka fronton. 

Ennek az az oka, hogy én nem tanultam semmit, valahogy nem is baszogattak miatta. Olvasgattam meg segítettem pogácsát szaggatni és ez így oké volt. Később vettem fel hanganyagot öcsémnek digitalizálásra, mikor versenyre készült meg ilyen ászisztencijá. Az akkori haverok a telepről mind elértek valamit, mert értelmes dolgokkal bíbelődtek, ott a Peti, akinek van az a fasza kis saját cége, IT security, jópofa, vagy Krisztián, aki elméleti fizikát tanít angoloknak ott a szigeten egy egyetemen. Vagy Mariann, aki meg áramot ad el nagyban. Szóval ez nekem nem annyira sikerült. 

Középiskolában egész jól elvoltam és jól is éreztem magamat, bár eredetileg biosz fakultációra jártam, nem támogatták, hogy baktériumokat nézegessek. Szerettem volna a mikrobiológiát, de skippeltük. Mikor érettségiztem, a Komenskyre akartak küldeni, ettől én frászt kaptam, mert annyira okos azért nem vagyok, Pozsony meg kibaszott messze van Békéscsabától. 

Szóval végül nem lett belőlem senki, otthonról elmentem és nagyon nincs is értelme hazamenni már. Azért, mert nincsen hova haza. Az a város, azokkal  a helyszínekkel és emberekkel, amire én emlékszem, már csak a fejemben létezik. Ha haza akarnék menni, a 90es évekbe kellene visszamennem. Ha oda is mennék, csak elszomorodnék és már nem találnám meg amit keresek, semmi nincs már úgy, mint régen. Nincsenek meg azok a képek, ahogy megyek reggel a Deák utcán végig és az indián nyár napocskája megfesti a gesztenyefák leveleit. Nincsenek már ott gesztenyefák, a francba is. És már nem jár arra a 7es busz sem. Nincs meg a cukorkaárus és lefogadom, hogy a gofris bácsit is a temetőbe kereshetem.

Akartam munkahelyet váltani, de elátkozottnak tűnök. Egy jó ideje könyvelgetek, csak a pénzért, nem öröm ez nekem. Próbálom használni az Excelt, nem vagyok benne jó, lehet tudok kis makrókat írni, de nehezen, addig pofozgatom, amíg mendegél, és tudok waylookupozni  ezerrel, Pivot szarságokat csinálni meg abból grafikont. Szerettem volna ezt befejezni végre: nem erre születtem én a világra. 

Régóta az az érzésem, hogy a trendi Szürke 50 árnyalata igazából úgy néz ki, hogy odaáll a vevő: „kimutatást az elmúlt száz évről, te kurva, itt van hat fájl, mittomén, mit akarok de ami kell benne legyen. Szedd ki a 2345610 db nem releváns adathalomból, csinálj Pivot (olyan vicces, hogy az sör is lehetne, csak kurvára nem az) aztán belőle egy ppt-, mert add is elő hottentottául.  Van erre 2 órád AZTÁN szopjál le”. Majdnem váltottam is, csak most jöttek ugye a franciák, mutattak egy helyet a térképen, meg mondtak olyan számot, amire az egyetlen helyes válasz az volt, hogy „OK, Christian, milyen színű legyen a grafikon?”. Mert elvek nélküli ribancok vagyunk mi mind.

Hogy elhagynám-e az országot? El. Világ életemben európainak neveltek, egyszer már kimozdultam a komfortzónámból, engem Budapesthez nem köt semmi. A Jura szép. Nekem mindegy, hol élek. Ahol engedik, leginkább ott.  Hogy hogyan, hát majd elválik. Itt tartunk most. ezt a zenét itt hagyom, nagy kedvencem, de csak akkor hallgatom, ha vidám vagyok, különben felvágnám az ereimet rajta.

Ütközet

Megint belefutottam az erősközépkorú, elvált vagy el sem kelt, kissé elhízott,lenőtt hajfestékes önjelölt (állat)világmegváltó nőneműekbe. Ezek bakker már hordában járnak. Gondlom csapatostól fosztogatják a Hádákat is, vagy veszik fel a menhelynek felajánlott rongyokat. Eleve rosszindulatúan állok hozzájuk, több okból, de mindig próbálok elvonatkoztatni. 

Most idős szomszéd néninek kellett volna egy kutya, odahaza. Ok: az előző állomány odapatkolt 16 évesen. Egyik reggel ott volt kimeredve. 

Na most, elkezdtünk keríteni kiskutyát, de mondta Teri néni, az nem jó, mert neki odegy, házőrző kell, odkettő nem akar már kölyökkel baszkódni, mert azt mire megtanítja blökiként viselkedni és nem szétkaparni a muskátlit, beleun az életébe, nincs kedve már hajkurászni, stb. Szerintem ez napnál is világosabb.

Felkerekedünk hát meglátogatni egy csapat ilyen túlsúlyos és rossz szagú csajt. Gondoltuk, majd örülni fognak, hogy jó polgár módjára elvisszük az egyik ronda nagy korcsukat. Megjegyezném, először egy tök normális és cuki kislánynál érdeklődtünk, aki szereti is a kutyákat, meg menti is őket. Nem tudom, mi a különbség, de neki férje meg kisgyereke is van, kutyája akkor pont nem volt. 

Ez viszont felénk nem úgy megy, hogy majd a jövő héten, mikor ott a kocsi, minden, eb nélkül nem megyünk vissza, táp is megvéve, szóval beüzemeljük a kutyát, bezsebeljük a köszönetet, iszunk pálinkát és mindenki megy a dolgára, mission completed. 

Így kerültünk a fent említett hordához. Ül a nénje kissé ziláltan, érted, kicsit koszos cipőben, kicsit dohányszagúan. Odamegyünk, mondjuk keressük a Teri néni új blökijét. Erre kaptunk egy két felvonásost, rövid cigi szünettel megszakítva, ami amúgy kurvára nem érdekelt minket, de udvariasan végigvigyorogtuk. Az első felvonás a helyes ebtartásról szóló beborult hülyeségeket tartalmazta, a második az ő önfeláldozó szűzi életét. Ez az önfeláldozás dolog sem állta meg a helyét, mert így első blikkre megmondtam volna, hogy baromi sok szabadideje lehet és lesz is, amíg le nem cseréli a fodrászát, étrendjét, a fejét, meg a kommersz Royalt. 

Első körben kiválasztottunk egy elég korrekt kutyaállatot, németjuhász meg mindenféle arra járó kan kutya keveréke volt. Nem tűnt segg hülyének, élénk is volt, farkat is csóvált, meg már esteledett. Mondtuk, nem kell variálni, az a kutya jó esz, tegyük kocsiba. Ezen Krimhilda felröffent. Annyira nem lepett meg tőle ez a hang, hogy majdnem felröhögtem, illett hozzá, mint a kis bajuszka is.

Hát hogy az nem AZ a kutya. Hanem Hektor. (Meg Plútó meg Hekaté, ugye.  Ezen már nem csak majdnem röhögtem fel.)

Mondtam az telep őrzőjének, hogy kérem tisztelettel, Teri néni már öreg, feléjük a kutya az Csuli, a cica meg Minci, nem fog azzal szarakodni, hogy ilyen neveket jegyezzen meg, mert tök mindegy. 

Bele lett ordítva az arcomba, hogy nem, Hekinek van személyisége. Én mondtam, hogy ha nem tetszene szarakodni, már lassan gazdája meg vacsorája is lenne. Erre jöttek tovább arcba a kedvenc kérdéseim, hogy mit enne a kutya. Mondtuk, hogy tápot, a másik Csulitól még van, de tudja a hátam, mi a neve, gazdaboltban azt adják és van rajta egy nagy kutya. Meg kapna maradékot.

Nem, nem kaphat Hekike maradékot. Ha disznót vágunk akkor se, mert azt főleg nem. Megtudtam, hogy tudatlan parasztok vagyunk, közben az ordibálásra előjött még két ilyen. Gondolom zárt a krimó. Megvan az a feeling, mikor alacsony számot dobsz és előjön két barlangi troll? Hát mi kb. nullát dobtunk.

Még egyszer el lett magyarázva, hogy mik a kutyatartás alapjai, én meg megfogadtam, hogy ez a Csuli itt nem marad, ezt a zajszintet láthatóan szarul viseli, és egyre kétségbeesettebben néz ránk, hogy mentsük már meg szegény lelkét, nem ő tehet róla, hogy az anyja tavasszal megesett.

Megtudtam, hogy Hekikének be KELL mennie a házba, hiába van neki fasza kis melléképület szalmával, amire télire még szőnyeget is rögzítünk. Finoman jeleztük, hogy felénk ez a dög majd akkor jön be a házba, amikor a Pokol befagy. Ennek az oka nem az, hogy oltári tufa az egész bandám, hanem az, hogy egy közel 30 kilós növendék kutyáról beszélgetünk, Olyan bizarrnak tartom, mit kéne vele csinálni a szobában? Üljek le vele teázni? Póker? Közös vacsora? 

Erre az egyik böllérlány visítva közölte, hogy az ő kisfia márpedig csak házba mehet és ő kapcsolatot is akar vele tartani. Ez utóbbit megértem, a kutya nem tud tiltakozni, gondolom Heki az egyetlen kan, aki moslékért cserébe megnyalja. Ezen már felröhögött a Marci is, tuti ugyanarra gondoltunk.  Dehogy az ő kisfia a legjobb helyre mehet csak. Kisfiad ám azt. Ez egy benga nagy kan kutya, nem kisfiú.

Eleve sikító frászt kapok az ilyentől, milyen fiam, lányom, anyukád, apukád? Én egy elég perverz nőszemély vagyok, de hogy kutya legyen a kölköm azt azért már nem. Nő lehet olyan ronda, mint a Világháború, lehet hogy szó szerint a kutyának sem kell de a biológia felülírhatatlan. Ha családtagnak tekinti azt a kutyát el kell keserítsem: Hekike falkaállat, nem fogja az anyukájának tekinteni, hanem vagy vezérnek, vagy jó esetben egyenrangúnak.

Hekike NEM a jó eset volt, lehet végső kétségbeesésében, de megpróbálta leharapni az anyukája fél kezét. Istenemre, egyre jobban bírtam a fejét. Én is meg akartam harapni a csajt, csak a kurva civilizáció. 

Mondtam akkor, már nem olyan kedvesen, hogy nyugodjon le, én szeretem a nagykutyákat, bár nem leszek az anyja, de nem is fosom össze tőle a lábam szárát. És a kezét is el tudom látni.

Eszembe jutott drága unokatestvérem, aki rendszerint hozzám hozta továbbképzésre a tévesen megválasztott kis kedvenceit, mert nem bírt velük, aztán mindig majdnem sírva húzott a kapu felé, hogy jaj, azért ne fegyelmezzem túl a kis cukikáját. Nem, persze. Majd vigyázban fogok állni neki, ha épp rossz kedve van.

Javasoltam is a néninek, hogy vegyen tacskót, Westit vagy törpehörcsögöt, ha ennyi esze van. Nem is csodálom, hogy csak védtelen négylábúakat nevez a gyerekének. Már egy ekkora Hekivel nem bír, és nem hiszi el, de még mindig könnyebb egy veszett pitbullal békét kötni, mint egy hormontúltengéses tini lány premensis napjait átvészelni. 

Esküszöm, ha az összes gyerekem felnő, az utolsó magzat 18. szülinapjára lecseréltetem az összes zárat, kivágom az összes macskát és kialszom magam. Hekikét el lehet kennelben szeparálni, de egy gyereket soha, az megy utánad, még évtizedek alatt meg nem szokod, hogy szarni nem fogsz többet egyedül. Megértem szegény csajt, szar lehet, hogy közel negyven és tisztában van azzal, a következő férfi, aki hozzányúl majd a ravatali gondnok lesz, de erről egy kutya sem tehet. 

És attól, mert naponta elé önt egy adag száraztápot, még nem lesz az anyja senkinek. Azért kőkemény éveket kell szívni, és nem a szülés rövid élményére gondolok, hanem arra az utána következő boldog életszakaszra, ami során ha valaki nem válik akkut drogfogyasztóvá vagy alkoholistává, az kezdheti előröl az unokákkal. Mintha nem táncolna az ember a teljes addikcio határán mindvégig.

Mert a gyerek az nem csak liheg a képedbe, azt csak az elején csinálja, aztán ordít, aztán folyamatosan beszél, ahogy a szeme kinyílik, hogy már zsong az ember feje. Aztán upgradelődik, mert szombat reggel 8kor nem alvás van, hanem ez, szent az ájfónjáról:

És maradjon az ember épeszű.

Arról nem is beszélve, hogy kutyának könnyebb új gazdit találni, mint a gyereknek. Tudom, próbáltam.

Persze ettől még simán jó fejek is tudnak lenni. Az, aki azt gondolja, 40 macska meg egy falka kutya kivált egy anyák napját, ahol a kis szarházi kockafejjel ábrázol meg két szál drót hajjal és vigyorogva átadja azzal, hogy szeret, az menjen, próbáljon meg venni magának egy családot. 

Csulinak lett egyébként, mert Marci rövidre zárta, bevágta Hekit a kutyaszállítóba, aki hálásan hanyatt is vágta magát a rongyon, kicsengette a 15ezres hozzájárulást és elhúztunk. A pénzt idegből adta oda, mert már ő sem akarta Csulit az elmebetegekkel hagyni.

Ez az összeg a menhely fenntartási költségeit hivatott támogatni, de főleg a sarki Legyest inkább, gondolom. Ezért a rahedli pénzért Csuli legalább oltva volt.

Teri néni örült, hogy újra megvan a létszám, tett fel kacsafejet főni az ebnek, mi meg kaptunk némi rövidet.

Mondanám, hogy a végén mindenki boldog volt, de sajnálom a menhelyen maradottakat. Valahol ők is emberek azért. 

Bálintkor

Pont ma napon rájöttem, hogy van Izaura tévém. Véletlenül, pont ma, nem tegnap és nem is később: ezt égi jelnek veszem. Kapcsolgattam végig, mert tudni akartam, mit ad még a Telekom a Foxért (nekem ez az egy csatorna kell, az is a gyerek miatt) és ott volt. Innentől kezdve azt gondolom, rám fog mosolyogni a szerelem. Egyelőre csak Alejandro Aldama mosolygott bele az összes retinámba, de ez is több, mint elég. 

Rájöttem kérem, Valentin ide vagy oda, az ember másik 364 napon is szingli, nem tudom, minek kell pont most ezen stresszelni. Családom is van a Karácsonyon kívül is, meg gyerekem is nem csak a szülinapján (ok, akkor van leginkább) Jó, Államalapítás nincs minden nap, mert akkor egy csomó Magyarország lenne. Meg van még pár kivétel, de ebbe ne menjünk bele. 

Engem nem osztanak meg az ünnepek, eleve nem vagyok egy túl lelkes ünneplő. A Valentin cukiság, lehet kapni macikat szívvel, ami kurvára hiánypótló, mert máskor nem lehet tudni, mit akar a csaj alkalomra. Meg van virág is. 

Tuti sokakat az basz fel agyilag, hogy erre költeni kell, kötelezően, meg kell venni, mint Karácsonyra a zoknit meg Húsvétra a nyulat, amit ugye utána kidobunk az első kukába, amikor nem látja senki.  De nem kell, az isten szerelmére, csak mert oda van írva, nem fog lelőni senki, ha valami értelmes dolgot veszünk a giccs helyett, pl. mittomén. Ebben nem vagyok jó, általában macskás csetreszt kaptam vagy a nagy büdös semmit. Néha könyvet, amit vélhetően már olvastam. Egyszer ugyan megkérdezték, mit akarok, kértem egy 2.0 USB-t, kaptam egy pendriveot. Úgy érzem, ez megmagyarázza, miért nincs kedvem kapcsolatosdit játszani. 

Mondhatnám teljes önbizalommal, hogy egyedül én döntöttem úgy, hogy  egyedül legyek, de ez pont olyan kamu, mint amivel bármelyik szingli ringatja magát. Kiállhatatlan vagyok, öregszem és van egy csomó gyerekem is.  Még ha lenne pénzem, oké, de az ötödik emeleti panel nem pont az a miliő, ahova érdemes beházasodni. Mikor még fiatal kis feszes testű huszonéves voltam, na akkor kellett volna pár egész normális jelentkezőnek igent mondani, nem kis tornacipős hobóként kóvályogni Európában. 

Zavarni a Valentin nem zavar, van egy csomó akció, mint most a KFC-ben, akár csirkébe fojthatom a bánatomat. Az benne a pipec, hogy még igazolni sem kell, hogy nincs senkim, odamegyek és rögtön kapom. Meg küld a főnök mellé egy nagy adag krumplit is. Meg egy vödör fagyit. Meg 100as papírzsepit. Vannak opciók. 

Még tán azzal sincs bajom, hogy a nemi életem rendben legyen, egyelőre ingyen szexre jó lennék. Talán nem a legigényesebb rétegnek, de a kissé elkeseredettebbek még vállalnak. Nappal talán már nem, de kis piával még oké. Ezen a téren elégedett lehetek, mióta egyedül élek egy raklapnyi faszt felajánlottak már, hátha nem jut. Meg kell ezt becsülni, amíg ingyen adják. Már nyitottam spórolós számlát azért majd arra az időre, mikor már fizetnem kell a fiatal mexikói medencetisztító fiúknak. 

Még csak azon sem nyavalyoghatok, hogy nem talált meg a hercegem, mert ő tök jól irányban állt, a baj akkor is velem volt. Nem vagyok erre büszke, meg a végeredmény nem is volt meseszerű. Hogy lett volna? Ki látott olyan klisét, hogy a királylány a lánykérésen elkezd variálni, hogy  "Izé, Szőke, köszi a szívességet a sárkánnyal, tök rendes vagy, faja a királyságod, jól is nézel ki, de ne vedd már személyesnek, én inkább azzal a másik fazonnal dugnék, mert te valahogy...tudod, ez olyan csajos dolog, bírlak, de maradjunk barátok, jó?" Nyilván a releváns válasz erre az volt, hogy dögöljek meg, szóval ennyit a hercegemről. 

De most csak azért, mert a hercegem elhúzott az alvégen, a másik királyfi meg még nem ért ide, én nem fogok hisztizni. Majd lesz valahogy, olyan még soha nem volt, hogy ne lett volna sehogy. A KFC-t nem szeretem, de ott az Izaura TV, majd nézem azt miközben várok. 

Addig itt ez a nóta mára:

Scooter

A sötét első árnyalata

Kértek többen, hogy legyen poszt a Sötét árnyalatairól, nagyon szívesen, persze. Ha újra megkérnek, majd lesz még. Elvileg van belőle 50.

Dili/2

Szóval elmebetegek meg elmebeteg kapcsolatok, itt tartottunk. Szokásos összekeverni a kettőt és a lehető legborzalmasabb színekben feltüntetni exeket. Ez elég kicsinyes, lássuk be. 

Nekem volt szerencsém a tényleg orvosi pszichopatához, ő azóta zárt osztályon heveri ki a traumát (ez itt metsző önirónia, nem miattam van ott hanem mert beteg és amúgy meg sötét és gonosz a lelke)

Hogy hogy kerültem vele össze? Nos unatkoztam. És ezért is voltam vele, mert szórakoztatott. Nem szép dolog ez, lássuk be, de nem ártottam neki.

Számomra a kapcsolatok túl sokat sosem jelentettek, akkoriban meg már egyedül éltem és arra a következtetésre jutottam, kell valaki a ház köré. Nem szeretek ásni és nem is nőnek való dolog. Emberünk jó választásnak tűnk, úgy vettem észre ért ezekhez a dolgokhoz és értelmiségi is volt, nem tűnt hülyének túlságosan. Elsőre nem is volt gond vele, bár nem láttam a rózsaszín ködöt, de én azt amúgy is ritkán, szóval úgy gondoltam, elviselhető lesz. Nem kellett túl sok idő rájönni, hogy valójában nem ért semmihez, illetve a többi állandó hazugságát is rettentő könnyű volt felismerni. Ez jó darabig szórakoztatott, unalmas estéimen belelovaltam elképesztő történetekbe és hallgattam a végtelen hülyeségeit. Jó műsor volt.

Hogy miért nem éltünk együtt boldogan, életünk végéig a saját elménk világában? Nos a gyakorlat sajnos közbeszólt. Mivel a süketelésen kívül semmihez nem értett, így feleslegesen volt ott, engem irányítani nem lehet, bár próbált tönkrevágni érzelmileg meg megalázni, túl sokra nem ment velem. Ez meg őt idegesítette fel. A véletlen pedig majdnem segített neki: kimerültem, elég sokat melóztam akkoriban és sok volt a felelősség is a nyakamban. Idegesíteni és zavarni kezdett, én meg beálltam hobbipiásnak. Ennek jórészt a társaság volt az oka, addigra már meguntam a történeteit és stresszelt az egyébként teljesen kiszámíthatatlan személyisége. Sosem tudtam, mikor van teljesen belassulva és mikor lesz agresszív. Mindenestre az én kezemből egy időre tök egyéb okok miatt kicsúszott az irányítás, ami pont kapóra jött neki, és egy időre királynak érezhette magát a pecómban a pénzemen.

Ez rohadt módon idegesített, valahogy nem bírtam soha ezt a szedjük el a másét dolgot, életemben egyszer fújtam meg egy babaruhát, de sosem játszottam vele, mert rosszul voltam tőle meg magamtól, aztán végül elmondtam az egészet mamáéknak. Visszaadni nem volt már mód, kidobtam a fenébe ne is lássam, nem lett volna rá amúgy szükségem sem. Szóval egy darabig néztem, ahogy pusztul minden körülötte, kisállatok, növények, minden, persze mindez úgy beállítva, hogy az én hibám. Aztán jött az a rész, hogy semmitérő vagyok, agresszív lett, követelőző és elkezdett terrorizálni, hogy lelép tőlem és megcsal. Ezen a ponton már nem volt szórakoztató, és kivágtam, mint macskát szarni.

Eleve nagyon idegesített a szofisztikált beszédstílusa. Nem kéne embereknek így beszélni, soha. Ez tényleg az a kategória, hogy két mondat után fejlövést érdemelne. 

Volt utóélete, mert hívogatta a barátaimat, hogy öngyilkos akarok miatta lenni (ezen elég jót röhögtem) meg engem is, hogy kivel jön éppen össze, aztán előadott valamit Facebookon is, de arra már a kollégái is felfigyeltek. Nem nagyon követtem nyomon tovább, végül hallottam, hogy bezárták, elég tré módon nézett ki fotón, de hát nem én tehetek róla, hogy bolond a szerencsétlen. Csapkodta ott a betonhoz a kismacskát meg csinált dolgokat, amit a bolondok szoktak,fúj.

Mindeközben hogy ne legyen jó nekem azért én is belefutottam a magam büntetésébe, ha abból indulunk ki persze, hogy pszichopata elvtársnak egy szoci nem lehetett akkora fun, mert kb. telibe szartam a manipulációit meg még ki is röhögtem érte, szóval megkaptam később én is a sorstól a magamét, amiért ilyen kis fasszopó voltam. 

Akkoriban hobbialkeszként töltöttem a szabadidőm nagy részét, ebből netkávézóban ültem a legtöbbet. Otthon nem volt net, meg amúgy is megvolt ennek a feelingje, jól elpofáztam emberekkel. Mindent kerestem ott csak társat nem, egyébként pont azt is találtam, szóval win-win. Kellett valaki értelmes, akivel lehet beszélgetni, és ilyet Békésben nem nagyon találtam, szóval valami ilyesmi volt az eleje a dolognak. Lássuk be, nem ehhez a környezethez szoktam, nem az a baj, hogy valaki nem teljesen normális, de ne legyen ostoba.

Kiváló időszak volt ez a maga nemében, remek társasággal, elég jól éreztem magamat. Kétlem, hogy a sör miatt voltam olyan istenverte barom, hogy egy percig sem jutott az eszembe az, hogy nem robotokkal csetelek. Sajnos ez nálam alapbeállítás, nekem egy szórakozóhelyen is díszlet a tömeg. Kiszúrtam ott egy arcot, aki lényegesen értelmesebb volt mint úgy az egész világháló együtt, ő meg kiszúrt engem. Nem vagyok arról szilárdan meggyőződve, hogy az ő részéről ez pusztán intellektuális érdeklődés volt, de mire kettőt pislogtam ott ültem valami közepén, aminek nevet sem tudtam adni sokáig. Elég mátrix-szerű élmény volt, én, a sör, meg a srác a maga dolgaival. Most komolyan, az alatt a pár év alatt szerintem nem csak a szürke, de a szivárvány összes árnyalatát eljátszottuk.

Az én addigi életem éppen napi szinten esett darabokra, tőlem teljesen független okokból, túl sok mindent viszont nem tudtam tenni, csak hogy végignézem. Szomorú egy mozi volt, de vannak időszakok, amikor okosabb, ha ülsz a seggeden és kussolsz, mert az Élet, a nagybetűs pont nem osztott lapot. Később aztán majd ráérsz összerakni, ami szétesett, vagy így, vagy úgy, de minden javítható. Az ember jó eséllyel nem lesz hülyébb, viszont sokkal rutinosabb az évek során. 

A mátrixban töltött időszakról is mesélek még, megér simán egy külön bejegyzést. 

Dili/1

Ezzel a poszttal is lógok még, Czakó Dorinának aki jó dolgokat ír rossz emberekről itt, meg sok mindenki másnak. 

Rengetegszer hallom magam körül emberekre, hogy őrült, pszichopata, szociopata, ilyen meg olyan. Ezektől mindig összerezzenek. (Ennél már csak a selfiző kispicsáktól jobban, akik olyan őőőrültek, hogy ki merik nyújtani a nyelvüket kancsítva.) 

Tegyünk rendet a fejekben. A legtöbb ember ezek közül nem őrült, csak netto seggfej. Az exek főleg ritkán klinikai esetek, egyszerűen utáljuk őket. Ugyanez igaz a rokonokra, szomszéd nénire meg a kollegáinkra is, természetesen. 

Ahogy korábban említettem, nekem pl papírom van a szociopátiás személyiségzavaromról, mégsem vagyok se bezárva, se gyógyszeren. Mindig sejtettem, hogy valahogy nem vagyok pont olyan, mint a többiek, aztán egyszer belezavarodtam a világba úgy, hogy bekerültem egy kórházba. Ez konkrétan életmentő volt azon kívül, hogy tanulságos, de ez másik történet.

Szocinak lenni személyiségvonás, még csak nem is varázslatos lényem egésze, nem betegség és nem kell gyógyítani. Nem velem született, nem örökletes. Továbbá nem fogok ártani senkinek, mert nem vagyok gonosz, legalábbis nem gonoszabb, mint más. Amivel az emberek rendszerint keverik az a pszichopátia. Én nem vagyok nagy szakértője a témának, bár az emberek érdekelnek, az viszont tuti, hogy az a fajta pszichopata, akiket a filmekből ismerünk ritka és nem is hagyna életben, ha rájövünk arra, hogy nem olyan, amilyennek látszani szeretne. 

Szóval semmi pszicho. Az antiszociális illetve az introvertált megint olyan fogalmak, amiket szocikra aggatnak, de én pl szeretem az embereket és nem vagyok zárkózott. Az egyetlen gond, hogy nem igazán értem az emberei reakciókat, kiszámíthatatlanok számomra az érzelmek és nehezen követek értelmetlen, társadalmi beidegződéseken alapuló szabályokat (nem tisztelem alanyi jogon pl a feljebbvalóimat, viszonylag öntörvényű vagyok munkafolyamatokban és pl naturista vagyok: az emberi test önmagában nem vált ki belőlem reakciókat viszont kényelmesebbnek tartom ruha nélkül meg van még egy csomó ilyen hülyeségem). 

Sokat beszélgettem a doktornénimmel, hogy ezt a nyavalyát hogy kaptam el, de ez egyszerűen csak a családi mintám. Elég szigorú polgári családból jövök, a csabai vonal mellett mi vagyunk Csongrád megye lordjai. (Soha nem fogom tudni, a Ferenczi vagy a Bohus ág lett volna jobb-már ha állnom kellett volna valamelyik oldalra-valahogy egyik sem a kedves, nyitott és barátságos emberek csoportja) Nem hiszem, hogy rossz emberek lettek volna, vagy ártani akartak volna nekünk. Egyszerűen ők sem láttak más mintát. Megvolt mindenünk, amit kértünk és igazán jólnevelt gyerekek voltunk. Nem panaszkodtunk, szépen kértünk, nem sírtunk soha, igaz nagyon nem is nevettünk vagy hangoskodtunk. Fegyelmezettek voltunk, tanultunk, különórákra jártunk, felnőttek jelenlétében kussoltunk. Az érzelmi rész nálunk nem volt fontos, ezzel nem igazán vesztegetett időt senki. Nem voltunk ölelgetve, de verve sem. Ezek mind olyan dolgok, amikkel nem illett foglalkozni, és nem is volt érdemes, ha nem akartál egy jó lebaszást vagy hogy kiröhögjenek. Felnőttként is azt feltételezem, hogy a lehető legjobban jártak el. 

Mi voltunk a jó tanuló, jó sportoló mintagyagyerekek. Közösségben is szépen és csendesen üldögéltünk, leginkább magunkban. Akárkivel nem lehetett barátkozni, de ketten voltunk, játszottunk együtt. Egyébként sem voltunk szociálisan túlfejlődve, érthető okokból. Az ember pedig egy idő után feladja a sikertelen próbálkozásokat. Nem szerettek, én voltam a fura lány, akivel nem akar játszani senki. Nem mintha ez zavart volna. Eleve ahogy akkoriban elnéztem, hol ezzel játszottak, hol azzal, érdekelni érdekeltek a korombeliek, de nem tudtam követni, ki kivel van és mit kellene tennem ahhoz, hogy oda tartozzak. Inkább olvastam. 

Nem voltam kitűnő tanuló egyébként. Zavarban voltam, ha tömeg előtt beszélni kellett, ez a rész azóta sem az erősségem. A legtöbb kérdést egyszerűen nem értem, nem tudok egy egyszerű, egyirányú választ adni semmire. Nagyon még eldöntendő kérdésekre sem. A tesztkérdések frusztrálnak, nagyon nehezen viselem, ha vizsgáztatnak. Kevés embert fogadtam el a tanáraim közül is, órákon jórészt unatkoztam. De egész jó fogalmazásokat írtam, és sok minden érdekelt, a könyvtáron kívül. Alapvetően én jól szórakoztam, hétvégén meg elücsörögtem a tesómmal. 

Jó öreg vasárnap délutánok, én meg valami könyv, öcsém meg az aktuális játéka, még messze nem online és még pofázni sem kell. Az emberek az együttléteket kényszeresen kommunikációalapúra formázzák. Erre kb képtelen vagyok és a falnak is megyek tőle. Mégis, MI A FASZT MONDASZ? Naná, hogy semmit. Akkor? Ne ríkass meg, csak fog be szépen a szád. Na, ez idilli volna. 

Félreértések elkerülése végett, nem voltunk búval baszott család. Társasoztunk, utazgattunk, anyámék táncolgattak Dolly roll lemezre, nagyimmal megittuk stikában a bort, apa meg egy kimondottan népszerű fazon volt: az az intelligens, jó külsejű, bohém fajta, akivel mindenki szeretett volna együtt lógni. Általában tele volt a haverjaival a kert, babákat hoztak nekem ajándékba, ott lehettem közöttük  és én szerettem hallgatni, amiket beszélnek. Szóval nem vagyok depressziós, az megint egy más kategória. 

Az, hogy egy jó vagy kevésbé jó, de mindenképpen szigorú és konzervatív rendszerben nőttünk fel, kvázi elszigetelten anélkül, hogy az érzelmi és szociális fejlődésünket bárki is fontosnak tartotta volna, kialakította ez a klassz kis diszordert. Az érzelmek ugyanis, kivéve pár baromi ösztönöset tanult dolgok. Ahogy az általunk elfogadott szociális marhaságok, mint szerepek, játékok, kasztok meg minden olyan hülyeség, amit nézek már közel 40 éve de nem találok benne semmi koncepciót. 

Később egyébként elég népszerű fiatal lány lettem, gondolom a genetikám miatt, külsőségek, használható tudás, miegyéb. Nem állítom, hogy nem voltak soha barátaim, voltak és vannak is. Ahogy említettem, én nem vagyok introvertált, szeretek eljárni otthonról emberek közé. A mélyebb emberi kapcsolataimat viszont ez a diszorder nem könnyíti meg, sőt. Nyersnek találnak, nem vagyok jó stratéga, nem tudok jól időzíteni vagy manipulálni. Nem értem a jelzéseket és nincs bennem empátia. 

Ha mondok valamit én általában úgy gondolom, hát azért mondom, erre általában elkezdenek kombinálni, hogy vajon tényleg mit akarok. Mi vagy én, valami elcseszett szimbolista, vagy mi?! Na, mivel vicces vagyok, itt egy poén, igen, én vagyok a Bishop Rock. (Közérthetően: ez a legkisebb sziget a világon egy - általam fetisizált - világítótoronnyal. Szeretem a tengerészetet, legyen az akkor a magányosságom metaforája- azt vettem észre, hogy ilyenkor a hallgató megnyugszik, hogy aha, csak jól gondoltam. Jól, jól, persze.)

Viszont nem vagyok sértődékeny, nyitott vagyok és nagyon elfogadó. Mindenki más, én is, te is. A diverzitás csodálatos és szükséges is. Ez utóbbi az evolúció miatt, az előbbi meg azért, hogy ne pusztuljak el az unalomtól. 

Szóval tudok kapcsolatokat működtetni. Még párkapcsolatot is. 

Ezt az írást ezen a ponton fogom folytatni, ez én vagyok, viszonyítási alapként.  

Ha én cica volnék

Életemben már egy csomó mindennek elképzeltem magamat. Mikor kicsi voltam, akartam katona lenni, meg orgonaművész,  apáca meg boszorkány is.  Ez szerintem normális. Aztán mindig rájöttem, hogy utálom, ha parancsolgatnak, eleve nem tisztelek feljebbvalót alanyi jogon, nekem aztán lehet az atyaúristen is személyesen. A zenéhez nem értek, botfülem van és  a hangom még ennél is rosszabb.  Apácának sem vagyok a legalkalmasabb, rosszul lennék, ha csak egyfajta ruhám lenne. Varázsolni meg nem tudok, próbáltam.

Ettől ezek mindig végig kísérnek, a mai napig eljátszogatok a gondolattal, hogy ez lennék vagy az, papucs orrán pamutbojt. Terrorista soha nem akartam lenni, bár ahogy elnézem, akár az is lehetek. A régi mondás szerint postás, rendőr, vasutas-még a szomszéd kutyája is hülye. És milyen szépen védik is ezt a presztízsüket. Néha az az érzésem, az előző rendszer óta a rend fenntartói szart se fejlődtek , ha tehetnék egy random járókelőre rányomnának egy sapit és kreálnának egy koncepciós pert- aztán elmondhatnák, mennyire hatékonyak, mert probléma 5 perc alatt kilőve.  A szombati robbanás óta rajtuk röhögök. Ha én rendőrre akarnék robbantani, akkor tuti nem a Teve utcában tenném, mert az snassz.  Néztem a bizonyító videót, basszus, szoktam én is úgy csinálni a körúton szombaton, mint a halászsapkás, mikor rájövök, hogy nincs nálam óvszer, vagy mégis iszok még egyet a Négyes-hatosban vagy simán csak basszák már meg, hazamegyek. Megfigyelésem szerint az Oktogon környékén szoktak régi lakóházak felrobbanni, volt mostanában rá példa, csak azok szebb idők voltak, akkoriban nem zárták le a belvárost egy csöves reklámszatyra miatt. Nem tudom,  Austin Powers mióta van Budapesten, de én jól szórakozom. Titkosügynök viszont nem lennék. Ez a titkos dolog baromság, miért nem lehet megmondani, hogy ügynök vagyok? Mint Mulder és Scully. Az menő. Vagy Dale Cooper. Még menőbb.

Toronyőr például szívesen lennék,  Izlandon vannak remek állások, világítótoronyban. Ez spec tök komoly. Fontos meló, emberéletekről van szó, oda kell figyelni. Fiygelni kell a hajókat meg figyelmeztetni, nehogy zátonyra fussanak.  Egy ilyen megbízás legfeljebb 3 hónapig tarthat és nagyon jól kell bírni a teljes izolációt. Toronyban ugyanis nincs internet, hagyományos cb rádió van, meg konzervleves. Engem vonz a romantikus része, kandalló, medvebőr, tea, könyv, kint vihar. Sajnos a valóság némiképpen más, viharban ott készenlét van, nem Csehov.  Piálni meg szigorúan tilos.

Tényleg, hobó korszakomban gondoltam arra is, hogy alkoholista csavargó leszek. Erre ráuntam, mert szeretek fürdeni, nagyon zavar, ha valami nem jó szagú meg eleve a közhiedelemmel ellentétben nem hájpolok a piáért. A bort utálom, a töménytől fáj a fejem, a sör oké, csak vagy iszok, vagy eszek, ha eszek, utána nem kell sör, ha sörözök meg nem bírok enni és fáj a hasam. Voltak depresszív időszakaim, amikor kitartóbban próbálkoztam beállni ebbe a piások sorába, de meguntam. Drogosnak még rosszabb lennék, a bogyóktól fóbiám van, megfulladhatok,  fűfélékre baromi allergiás vagyok, ráadásul általában rosszul vagyok mindentől. 30 körül dohányozni is elkezdtem, a társaság miatt, de azt is rég befejeztem.  Akárhogy is nézem, a deviancia nem megy nekem.

Mivel némiképpen kényszeres vagyok és elég rosszul szocializált, próbálok pl emberibb lenni. Ha nem világos eddig, antiszociális személyiségzavarral szórakoztatom magamat.  Nem, nem vagyok bolond, ez egy jellemvonás,  nem betegség, csak nem tanultam meg dolgokat az emberi viselkedésről, mert nem igazán volt kitől meg nem is volt rá igényem, lássuk be. Most járok önfejlesztő csoportokba, de mint a legtöbb nettó szociopatának, nekem is csak abban segít, hogy jobban másoljam ez embereket. Nem vagyok gonosz, tudom mi a különbség jó és rossz között, vannak érzéseim (szószó), csak az emberek totál logikátlan reakcióival nem tudok mit kezdeni.  Ez nem elfojtás, ilyen a családom, nincsenek „megfelelő” mintákat (a „mesélj a gyereknek valamit „ nálunk egy random könyvet jelentett, így ovisként pl a Fizika kultúrtörténete egész bejött ). Lehetnék ugye normális (az vagyok), átlagos kislány – nekem viszont jó így.

Most a foglalkozások alapján tettem emberkísérleteket, ettem pl az Árpád híd aluljáróban, remélem, nem kapok coli bacit vagy vérhast, ettől most eléggé félek. Direkt akciós hamburgert választottam, olyan íze volt, mintha egy dögkútból szedték volna ki, de volt benne csalamádé és hagyma. Többen ették ezt, kicsit izgultam is, de szerintem jól sikerült végül, pont úgy csináltam, mint mások. Aki ismer, tudja, hogy az utolsó lenne életemben, amit megteszek, hogy utcai szemetet egyek, nos, megtettem, jól ment.  Jobban, mint mikor kínait próbálok venni vagy mikor a gyerek elküldött a KFC-be „valami finomért” és  kénytelen voltam megkérdezni, voltaképpen mit árulnak. Sosem jutott eszembe bemenni, de nem voltam előrébb, utálom a csirkét. Végül random vettem valamit, nem tudom,mi volt. Nem volt jó szaga.

Lehetnék pl mackóvarrónő. Ez most nagyon mozgat, jelentkeztem tanfolyamra. Valahonnan vannak természetellenes skilljeim, pl tudok fejből rajzolni szabásmintát. Nem tudom, hogy csinálom. Korábban sok játékállatot varrtam, dínócsaládot, macikat. De soha nem tudtam igazán különleges macit, aminek mozog a keze is. Alapvetően nincs ezzel tervem, majd odaadom a macikat ismerős srácoknak. A gyerekek szeretik ezeket a dolgokat. A srácokkal egyébként elég jól kijövök, mivel nem játszmáznak sokat baromi egyszerű megérteni őket. Ha egy tetű szarnak gondolnak valamiért, azt mondják, aztán elfelejtik. Könnyű eset. Srácokkal majd később szívesen foglalkoznék,lehetnék pl napközi vezető, van ilyen papírom is. Ott egyedül az okostojás anyukáktól parázok.  De egyébként gyerekezek most is, pont azt szervezgetjük, hogy teambebaszás helyett elmegyünk gyerekkórházat kifesteni.  Csapatépítő és legalább van értelme, ha már elbasszuk a cég pénzét.

A mamám azt mondta, bármi lehetek, ami csak akarok. Azóta bármi vagyok, mikor éppen mi.  Egymagam képes vagyok előadni a diverzitást. Ha cica volnék, egeret fognék. Mivel nem vagyok, azon töröm a fejem, hol lehetnek a saját határaim.

aRéka olvas

Belekezdtem kedvenc témámba, remélehetőleg erről lesz egy komplexebb írás, világ életemben érdekelt a metakommunikáció.

Figyelem, a könyvet így kaptam kölcsön, sem sznobizmus, sem valami beleképzelt identitástudat nincs mögötte. engem az információ érdekel, általában idővel úgysem szoktam emlékezni, milyen nyelven volt a könyv vagy mi volt a borítón.

Csabai

Régóta volt egy tervem írni kedvenc szülővárosomról, most a jöhet-e hozzánk bárki bárhonnan migrálni kérdés kapcsán megint felmerült, hogy belevágok. Szólok, hogy azért nem szorosan az update migráns kérdés foglalkoztat, csak általánosság.

Én jó lokálpatrióta vagyok, jó budai polgár és jó adófizető magyar. Rendes csabaiként ki nem állom a gyulaiakat és a románokat (fogalmam nincs az okára, hagyománytiszteletből teszem), átkozódok a Bajcsy-Zsilinszkyn (mert egy mocsok kis orvgyilkos és leszúrta ugye a mi Áchim Bandinkat), budaiként lenézem, aki pesten lakik - a vidékieket meg aztán élből,  adófizetőként meg anyázom a lusta, tanulatlan segélyeseket. Ja, a nyuggereket is utálom. Ergo magam vagyok a sztereotíp gyűlölet.

Aki pontosabban ismer tudja, nem eszik azt olyan forrón.  Csak jó 10 évig dolgoztam Gyulán, egyszer még egy mérnök csajt is rám szabadítottak a Regátból, bizony, a Kárpátokon túlról,  azóta az én Elsa barátnőm (ohne Jégvarázs), mert imádom átlépkedni a saját ostoba korlátaimat. Bár mindenki így lenne ezzel.

Annyi pro és kontra érvet hallok mostanában arról, ki jöhet hozzánk és milyen alapon, hogy kezdem magam libsinek érezni. Csabaiként én pl tudom, hogy öreganyámék valahonnan a pusztulatból jöttek, a Tátra túloldaláról, egyértelműen jókedvükből és baromi nagy unalmukban.

Egy nem túl eszes szélsőjobbos (ezek a szélsővel kezdődő nézetek általában csak a kibebaszott hülyéket vonzzák be) egyszer nem értette, ez hogy lehet, itten egy rövid helytörténet.

Szóval miután a törökök elmentek, és maguk után hagyták a nagy büdös semmit, leszerelték a jó öreg Harruckern bárót a császáriaktól. Ő ilyen gazdasági tiszt volt, ergo nem sokat kardozott, de jutalomból kapott azért egy bazi nagy mocsarat. Ezt hívjuk most kb Békés megyének. Elképzelem csórikámat, ahogy ül ott, mint Shrek és tolja a repi pálinkát zokogva, hogy „édes istenem, hol találok én annyi hülyét, akik ebből a lápból nekem nekiállnak kihozni valami használhatót”. És itt jutott az eszébe, hogy vannak ám a földön a szlovákok.

Szóval jöttek az én felmenőim is, az első hullámmal, még a Myfloweren, kézzel lápot lecsapolni, meg amit kértek tőlük. Jórészt őket is olyasmi motiválta, mint a szabad vallás – ez elég fontos ám, sok ember szeret abban hinni, amiben akar, anélkül, hogy lelőnék a picsába. Meg a puszta passzió, hogy ne dögöljenek éhen. Kirándultam én sulival  azon a környéken, amit otthagytunk, volt olyan romantikus, mintha egy pár Borsodi zsákfalut nézne meg az ember segélyosztás után két nappal.

Szóval nem tudom, ki hogy van ezzel, de ezek az embik is csak idegenek voltak, aztán csak csinálgattak itt dolgokat, pl termőföldet, közben összedobtak egy Hungarikumot a vicc kedvéért (mint pl a kolbász, - most még az isteni Thomas Anders is jön ám csekkolni, mert ami magyar csak jó lehet, még ha nem is minden pont a magyarok ötlete).

Itt is eltelt 300 év, azóta a jaminai meg a magyar oldal ritkábban állít kést egymás hátába, mindenki magyarul beszél (kivéve ha fizetnek érte, mint ahogy most is történik, mert jó pénzért eszembe szokott jutni, hogy az érettségimnek csak a betétlapja magyar, amúgy nem – innen üzenem azoknak, akik szerint a szlovák történelem sms-ben átküldhető, hogy valaki dobja már rám, mert úgy emlékszem, kicsit tovább tartott megtanulni). 

Vagy ugye ha leoltanak, ebben is volt részem.

Anekdota: idén voltunk kint Kassán vagy 3 hónapot, Jasmin hotel, ellátás, minden földi jó, de be lehet ettől is csömörleni. Főleg, hogy migráltunk (hehe, ez vicces-egy folyamatot), nekem végtelen fárasztó angol és szlovák között szviccselgetni, sosem tudtam, a kolléganő aranyos, de szarul beszél angolul, másik szlovákul sehogy, ráadásul a helyi gyök kettővel csinált mindent, szívem szerint ütöttem volna  a fejét, hogy úristen, csináld már, csináld már. Szóval pöpet stresszesen bementem egy helyi becsületsűlyesztőbe, ott angolul kértem valamit, kislány nagyon korrektül próbált segíteni, amennyire ment neki. Egy rövid után aztán automatikusan helyi nyelven válaszoltam, erre elküldött röhögve anyámba, hogy most mit szívatom. De igaza is volt, kerestem is utána a társaságát, jó arc volt.

Hogy a szlovákok mennyire akartak integrálódni még így, az anyaországtól nagyon sok kilóméterre- elmondom én, semennyire. Rendes nyakas tótokról beszélünk, a Bohus-klánban anyám kimondott turisztikai jelenség volt, nem tudom, néhány szomszéddal mit kellett volna csinálni, hogy megszólaljon magyarul, de ez nem egy olyan dolog, ami elkerülhető. A világ körülöttünk változik és alkalmazkodni kell. Mindenkinek.

Ha akkor Harruckern úgy van vele, hogy ezek a bányászok idejönnek és lemészárolnak mindenkit mint a szart, nincs Viharsarok és nincs kolbász se. Csak mert nem egy nyelven beszéltek és nem egy volt a vallásuk. Vagy mert éppen megtehették volna, ahogy a saját genetikámat elnézem, főleg így pár hónap kardióedzés után, pedig én még a csenevész verzió vagyok.

Félelemből nem lehet racionális döntést hozni. És az, hogy bár elég értelmes emberekből áll a családom, nincs köszönő viszonyba sem azzal, miért nem lehet megélni ott, ahol kb fenyőtoboz van csak.  A Tátra csak akkor szép, ha nem vagy éhes. De ez más környékre is igaz.

Állati

Ez megint egy sokakat érintő téma, amiben még nem volt alkalmam normálisan véleményt formálni. Általában a közepén leugattak, pedig nem mondanám, hogy annyira sarkosan gondolkodok. 

Én egyszerű vidéki lány vagyok, baromi egyszerű felfogással. A nagyszüleim mindig azt mantrázták, hogy a jószágnak az udvaron van a helye, aztán ők is megnyíltak az unokák visszautasíthatatlan kérésére és lett tengerimalacom, később egy cicám is.  Cicát a nagyapám látványosan utálta, mikor nem láttuk már nem annyira, de ez csak azért van, mert kedves, régi vágású férfi volt, aki ha mondott valamit, az úgy volt. Én meg kedves, régi vágású lány, nem akartam megzavarni ebben.

Nem szeretem azokat, akik ok nélkül bántanak állatokat, gyerekeket, bárkit. Ez nem szép dolog, és lássuk be, nem is túl tökös. Barnamedvével megverekedni az, barna tacskóval nem.  A haszonállatokkal sem szeretem, ha szívóznak. Én ugyan ritkán láttam rosszul tartott haszonállatot. Egyszerűen mert drága, és a paraszt nem olyan hülye, hogy azért tartson valamit, mert cuki. Nem vagyok vega, bár tőlem aztán lehet bárki az. Így ha az élet azt dobja, levágok bármilyen aprójószágot, egyszerűen azért, mert élve mégsem tehetem a fazékba. De filózzunk csak el, ha én megfogom a kiválasztott pipit, az onnantól 20 percen belül pucéran tartózkodik egy nagy fazék forró vízben, lelke az örök krumplibogár-mezőkön. Szerintem baromi sok gyógyíthatatlan beteg hálásan zokogva cserélne vele. Ennyit a humanitáriusságomról.

Azt is elmesélem, hogy az ipari vágás nem arról szól, hogy basszunk ki a négylábúakkal minél jobban. Mert a hús pénz, azért. És ha az állatszállító nem itatja meg a gondjaira bízott jószágot, az dehidratálódik, súlyt veszít és a kamionost szimplán megbasszák a táránál. Nem állítom, hardcore faszfejek mindig is voltak, de a rendszer nem erről szól. Hogy mindenki nyugodtan vegyen parizert: az állatka feltipeg egy mérlegre, súlynak megfelelően kap egy löket áramot a fejibe és gyakorlatilag itt neki vége is van a történetnek. Nem verik őket, mert a véraláfutásos húst ki kell vágni és kidobni, én pedig többször szóltam a henteseknek anno, hogy melyik testrészükkel fogom pótolni a mennyiséget. Odafigyelnek.

Normális tartási körülmények, megfelelő takarmány és gyors, kegyes halál. Én ebben hiszek.

És akkor térjünk vissza a hova való a jószág pontjára. Tök jó, ha valakinek van egy kutya haverja. Bevallom, én is szeretnék, mert a kutyahaver jó dolog. A kutyának is jó ha én vagyok a haverja. Csak nem egy ötödik emeleti panelban, napi sok munkaóra után. Mert ez nem haverság, egyszerűen csak arról van szó, hogy olyan elcseszett szar ember vagyok, akinek más humanoid nem áll meg az istennek sem, így arra kényszerít egy magatehetetlen négylábút, hogy elviseljen. Kivételnek tiszteletem, de a macskás nő mellett ott a kutyás is. Ott bizony, aki azt hiszi, hogy attól lesz jobb és kevésbé magányos ember, ha kihozza a menhelyről a létező legelbaszottabb korcsot, amit bármelyik paraszt merő jóságból agyonvágna. Eddig a pontig ez még nemes cselekedetnek is nevezhető, de a boldog új „anyuci” (úristen, de komolyan, miért lennék én anyja egy kutyának vagy macskának, hát még nézni is utálom az állatos szexet, ember nem lehet ennyire hülye -és mégis) ugyanúgy telefossa az internetet az állata fotóival, mint a gyerekeiével, ugyanolyan gejl megjegyzésekkel, hogy jaj, Bucika lepipikélte a szőnyeget, de édike. Nem az, anyám, te viszont sakálhülye vagy.

A macska dekoratív állat, szép kis kabátkákban vannak. Ezért tart az ember belőle többet. Néha annyival többet, hogy a szerencsétlenek abba döglenek bele. Az emberi butaságba meg messiás komplexusba.

Ezeknek a szerencsétlen embereknek magukat kéne megmenteni először, de nem vagyok orvos, térjünk vissza az eredeti témára. Volt nekem 14 macskám is régebben, elfértek hátul, egy se járt a házon belül, nem zavartak. Jöttek-mentek,egerésztek. Ugyanez szobában már nem ennyire idilli. A jószágnak az udvaron a helye, ahogy tanultuk.

De mi történik, ha én ebben a szellemben szeretnék egy kutyát/macskát/törpekecskét/ebihalat, bármit ami él és mozog? És teszem azt értek is hozzá, tudom, hogy a kutya falkaállat, nem attól lesz boldog, ha az ágyamban alszik, hanem attól, ha falkavezérként viselkedek vele. Ok, egy 20 centis kis valaminél determinált, ki a domináns, egy nagyobb ebnél ez már necces kérdés. De erre később visszatérek. Szóval bemegyek a menhelyre, mert jó ember vagyok, kérek egy állatot. Pl egy házőrzőt, vagy egy házicicát. Mindegy milyet, ugasson, nyávogjon, bármi. A menhelyen 99% biztosan hithű elmebeteg anyucit találok, aki nem fog nekem állatot adni. Nem és nem. Mert a kutya nem alhat csak ágyban. Hiába van príma melléképület, szalmával meg letakarva pokróccal, állat oda nem való. Maradékot állat nem kap. Soha. Olyan isten nincs, hogy elég egy veszettség elleni vakcina. Kell neki játék, rágócsont meg díszpárna. Ha akarja, ha nem. Mert úgy kell bánjak vele, mint a saját gyerekemmel.

Ha megkérdezi ezek után a sok állatvédő, miért vannak tele a menhelyek, miért nem visznek onnan az emberek ki jószágot és miért kell ezeknek a szerencsétleneknek meghalni, egyszerűen tudok válaszolni: miattatok. Ti ölitek meg őket. 

Az ész nélküli állatvédelem legnagyobb áldozatai pont ezek a szerencsétlenek, a divatból tartott harcikutyák, ami entweder státusz szimbólum, oder ezzel bizonyítjuk, mennyire nyitottan gondolkodunk és elfogadjuk, hogy minden nevelés kérdése. (Ez nem ostoba gondolat, csak akkor nevelni kéne) Ennek az áldozatai az utcára kidobott szerencsétlenek, akiket nem fogadnak már mert nincs hely és akiket/amiket ha leadna az ember még állatvédő anya fel is koncol. Mi az, hogy nem tudod etetni???Mi az, hogy inkább a gyerekednek adsz enni? Mi az, hogy munkanélküli lettél? Mi az, hogy a nagyi házából nem kell mert allergiás vagy/utálod/nincs rá időd. Milyen világot élünk, ahol az embernél fontosabb egy állat? aki/ami egyébként gondolkodás nélkül harapná el a torkod/hagyna ott/enne belőled hasonló helyzetben. A túlzásba vitt hülyeség, ami általában komplexusokkal és képmutatással párosul és magát pozitív színben tünteti fel elég sok állatnak fog szenvedést és halált okozni. Igen, pontosan ti, állatvédők. akiknek az ostobaság szintén nem lehet felmentés.

Népoktatás

Ez az egyik kedvenc témám, amitől mindig előmászik belőlem a látens rasszista.  Benne vagyunk pont a sűrűjébe, én meg a sok gyerekem.  Annyi sajnos nincs, hogy én is ingyen kapjam legalább a vényköteles nyugtatót. Két kamasz mellett egyébként is teljesen reális a vodka-xanax koktél reggelire. Ezért járok intenzív jógára (ha lemegyek tőlük hídba legalább fel is tudok állni) meg futni. Sajnos ez utóbbiban nem vagyok jó, nem jutottam még elég messzire, meg alkatilag sem úgy vagyok kialakítva, hogy cukin álljon nekem az ugrabugra.

Szóval fizetünk, jó sokat, ha már voltam olyan hülye és nem a gazdag német gyerekhez mentem még mikor szép voltam, csak mert hányingerem volt tőle.  A tankönyveken kívül ugyanis, mint az közismert, a barbies-csillámfaszlámás-batmanes-minionos szentszarok is elengedhetetlenek a tudáshoz. Ezt a közösséggel meg a beilleszkedéssel magyarázzák. Nekem erről nem sok fogalmam van, de nem is én járok most iskolába. A tolltartó pl kimondottan nagy kihívás- én befőttesgumival kötöttem össze a tollaimat, de ezek a csajok nem kimondottan punkok.

A kedvenc részem a szülői értekezlet, amit inkább kihagyok, mert azon kívül, hogy úgyis minden be van írva az üzenőbe, csak idegesít. Pistike anyukája másról sem beszél, csak az ő Pistikéjéről, hogy az jó gyerek, egyem a buci fejét. És elmagyarázza, hogy kéne oktatni. Pistik e közismerten olyan buta, mint hat hektár krumpliföld és taknyot eszik, de mikor erről szóltam az anyukájának, vérig sértődött.  Ugyanígy belegázoltam a rajztanár amúgy is elgáncsolt életébe, nem mintha én tehetnék arról, hogy nem lett művész. eleve rosszul vagyok a rajztanároktól. Az egyik elküldött madártani kiállításra lerajzolni egy kiállított dögöt. Elég beteg dolog ilyen tetemek közt mászkálni, de legalább nem repkednek, rosszul vagyok a madaraktól. Találtam viszont kitömve egy nyulat, le is rajzoltam. Elég jó lett. Kaptam rá egy egyest meg visszazavartak, mert nem madár. Aztakurva, tényleg nem. Fel se tűnt. Mondom az ütődött néninek, kiállított tetemet kellett rajzolni, nem? Erre még be is írt, megjegyzem a rajzomat meg kiállítottak a kibaszott nyúlról. ennyit a művészek logikájáról, sosem lehet tudni, mi forog a beborult fejében.

Ez a rajztanár is, meg akart volna vetetni valami krétát. Az én gyerekem ttk-s, a szöveges logikai feladatokat szereti, én még a büdös életben nem láttam, hogy rajzolgatott volna bármit is. Mondtam neki, mély sajnálattal, de nem invesztálok a töltelék tárgyába, semmi célunk vele.  Aztán otthagytam a vérbe, mert nem volt kedvem a szónoklását hallgatni.

Ami pozitív, hogy könyveket kaptunk, kivéve a németet, amit véletlen kidobtam a szeméttel együtt- a gyerek nyelvérzéke nem tőlem van, mondjuk a többi készsége sem.  Csóró németkönyv úgy nézett ki, mintha egyszerre használták volna tányérnak és lábtörlőnek, azt hittem, kuka. Ezt majd újra megveszem, bár nem sok értelme van erre a területre túl sokat áldozni.

És itt még mint Damoklész kardja lebeg a továbbtanulás kérdése is.  Ez folytköv, mert a túl hosszú kép nélküli bejegyzések Juhász Ferenc óta nem menők.

Különvélemény

Eredetileg is közéletibbnek szántam az irogatást.  Az ok, amiért ez mégsem jött össze mindössze annyi, hogy nem szeretném azt elérni, hogy engem a véleményemmel azonosítsanak.  Nem mintha semmi közöm nem lenne hozzá, de nehezen viselem, hogy a legtöbb embernek nincs vitakultúrája. Általában egy nézőpontot ismernek és egy adott kijelentést csak egy aspektusból látnak. Pedig megaszondta valamelyik távolkeleti bölcs (vagy az internet), hogy 3 igazság létezik: az enyém, a tiéd és az igazság.

Én pedig nem szeretném elvenni se Oravecz kenyerét, se önjelölt minipuzsárként provokatív kijelentéseket tenni, csak mert feltűnési viszketegségem van. Lehetne valóban gondolatébresztően provokálni, de én még olyat nem láttam, hogy erre anyám emlegetésén kívül ébredő gondolat lett volna a válasz.

Jó öreg KIA mondta pedig Szegeden, hogy ne legyek már csendben hátul (asszem az első beadott évfolyamdolgozatomra reflektált eléd élesen- ijesztőnek nevezett amitől én még jobban megijedtem), mert soha nem lesz belőlem senki. Igaza is lett. Az anonimitástól pedig még jobban irtózok, mint a demagógiától. Így befogtam.  Átmenetileg legalábbis, mert én ugyan nem az az ember vagyok, aki magában tartja, amit gondol.

Ez viszont még mindig egy blog, nem biztos, hogy nem akarok manipulálni vagy véleményt formálni kérdésekben.  Mondhatjuk úgy, megvan a magam véleménye, hiú emberként pedig szeretem, ha igazam van.  Ettől persze még nem fogok úgy írni mintha én lennék az összes Bronte testvér. 

Gondolom a dolgaim ugyanolyan elcseszett furák lesznek, mint voltak, bár mostanában mentálisan elég stabil vagyok és ez várhatóan jó darabig így is marad. Sőt, kínosan ügyelek arra, hogy ne billentsenek ki orbitális faszságok ebből az állapotomból, legyen az kishaver vagy nagy történés. 

Így sem a depresszív zugpiás maca, sem a szenvedő intellektuel szerepe annyira nem vonz. Próbálom változatlanul viccesen felfogni, ok, a szar nyilván szar marad, ha kiröhögjük vagy ha megporcukrozzuk, akkor is.  Én viszont úgy vagyok ezzel, ha már mindenképpen ezt kapom, megpróbálom élvezni a dolgot.

Hangsúlyozom azért, mindez az én véleményem meg az én látószögem. Egy része az igazságnak, és remélhetően a humorosabb része. 

Be nem állítás

Több és részben jogos kritika ért mostanában, én mindenkinek állok rendelkezésére, ahogy óhajtja kérem.

Tervek szerint az írások rendezettebbek és közéletibbek lesznek. Ettől mégbaszottul sajnálom magamat, de azt majd máshol.

Teljesen véletlen összefutottam kevenc informatikusommal és meghallgattam egy előadást a biztonsági beállításokról, kommentlehetőségekről meg forrásokról. (Mivan?)
Végülis nem lesz ilyen. Lusta vagyok, nem értek hozzá, nem akarok kategorizálni. Nem kötelező olvasni, egyetérteni, beleszólni.

Végszükség esetén lehet nekem írni, általában elolvasom. Jó szórakozást.

Készülőben vannak dolgok, türelem, türelem.

Hegymászás

Néha jobb napjaim vannak, de általában nagyon rosszak. Belekezdtem valami nagybudai képmutatásba, ha ez ugyan annak számít. Nem vagyok egy boldog ember.
Azon gondolkodtam pont, hogy ha nem lenne olyan borzalmas természetem, amilyen, könnyebb lenne az életem is. De van, így nem tudok kompromisszumokat kötni, nem adom a függetlenségemet, és nincs az az isten, hogy én bárkinek könyörögjek bármiért. Kérni sem szeretek. Az átkozott rátartiságom, meg az a pokoli makacsságom lesz a vesztem. Bár emlékezetem szerint nincs bennem rosszindulat, olyan nehezen találok embert, akivel kijönnék. Alapvetően bizalmatlan vagyok, ráadásul az emberek nagy része untat vagy zavar. Próbálkoztam ezzel, de nem tudok barátokat szerezni. Társaságban általában rohamivó vagyok, mert másképp nem is lennék képes elviselni azt a rakat hülyeséget, amit az emberek összehordanak. Szeretnék pedig én is társaságot, esetleg partnert, mert nagyon magányos vagyok, de sajnos nem vagyok jó emberi dolgokban. Vagy inkább abban sem.

Általában vicces vagyok. Pedig nem, egyáltalán nem viccelek. Nézem néha magamat, aki voltam és aki nem leszek már soha, talán mert mindennek ára van, vagy talán mert a nagy menekülésemben olyan gyorsan futottam, hogy lehagytam szegény lányt még valahol Békés határában. Amit látok, minden csak nem vicces. Emlékszem, mikor még vicces voltam, mikor még CNC-ztem és szerettem emberek között lenni. Akkoriban még nem hegyen laktam, nagyon az alja volt az még a mászásnak. Gyulán nincsenek hegyek. Akkoriban az egész hegymászásos dolog a mókáról szólt, meg a kirándulásról. Szerettem utazni. Szerettek engem. Kedves szemüveges kislány voltam, aki nagyon meg volt ijedve, hogy nekem kell levezényelni a versenytárgyalásunkat esztergagépekről meg alkatrészekről idegen nyelven, nálam sokkal okosabb mérnököknek. Ha valami vicces volt, az az. Néztek rám, hasonlóan rémülten, hogy úr isten, itt egy nő valahonnan keletojrópából, nem is olyan ronda, mint az ördög és nekünk ezzel kell majd boldogulni.  Szerettem azt az érzést, mikor a végén döbbenten ismerték el, hogy nem hitték volna, hogy megcsinálom. Hiú voltam a tudásomra világ életemben, megküzdöttem érte. Jutalomjáték volt az egész életem, megfizettek és mindenhova szerettem menni. Nem beszélt senki baromságokat, voltak barátaim. Rengeteget játrunk külföldre, én szerettem menni, mindig nagy csavargó voltam, szerettem a szállodákat, a holland kertben a nyulat, amit esténként néztem, az új kajákat, a német sorozatokat, mindent.

Annyira sikerült minden, hogy nem voltam már elég gyanakvó, nem figyeltem a lábam elé és egyszer csak ott találtam magam egy hideg házban, takarók alatt rettegve egy hatalmas hideg jégdarabbal a gyomromban és nem voltam már képes semmire. Vagy legalábbis azt hittem akkoriban. Valószínűelg meghaltam volna, ha nem kiabálnak rám fentről. A mókának vége lett, de túléltem ezzel a tanáccsal. Így valahol elkezdődött ez a már túlélésről szóló hegymászósdi, Összeraktam, ami szétesett, mert megint meg tudtam csinálni. Megvan a tudásom hozzá. Nyilván nem leszek már az, aki régen, de elérek újra sok mindent. Ahogy elnézem, a körülmények olyanok most, mint voltak, de már nem szeretek emberek között lenni. Nem leszek újra figyelmetlen. Nem csúszok vissza, mert ügyes vagyok. És lent nincs is semmi. Nincs haza, nem is vár senki, csak a hideg takaró lenne újra. Nem vagyok büszke a teljesítményemre. Nem vagyok boldog és nem kérek elismerést sem. Megvetem azokat, akik elindulnak de nem tudják végigcsinálni. Én sosem fordulok vissza, nem álllok meg és nem nézek hátra. Ez egy magányos sport. Esetleg annyit én is elmondhatok, mint amit nekem mondtak akkor.

"Kislány, a holtpontot azért hívják holtpontnak, mert ha onnnan nem mászol FÖLFELÉ, akkor meghalsz."
Én pedig mindig is szerettem hegyet mászni.

Szőlészet

Minden évben eljön az ősz, mikor  egyre több a szél. Én csak  nézem magam, nagyon magasról, Várok valakit, aki persze soha nem jön el, de bíztatnak és én nagyon jó kislány voltam világ életemben. Ha azt mondják várni kell, várok.

Csak az a nyamvadt szél ne fújna, attól mindig nagyon félek.

Nem rossz szél az, mondják. Fúj, mert az a dolga és a végén majd addig fúj, amig a helyére nem fúj mindent. Én csak azt érzem, hogy bánt.

Állok fent és nézek messze, látok mindent. Hogy mondják, mindjárt megjön, de látom a szelet másfele fújni és tudom, nem jön az oda, de én erősebb vagyok mint a szél, nem szólok semmit.
Nem vettem észre azóta sem, hogy bármit is a helyére fújna. Az idei ősz is olyan, néha vicces, ahogy kavarja az avart, de másra nem jó. Figyeltem a hétvégén is, amit csinál, beletenném a látványt egy regénybe, ami nem fog már elkészülni, pedig lelkes voltam, mikor észrevettem. Mióta Krisztián meghat ezek nekem maradnak, meg a meg nem írt könyvnek. Nehéz így optimistának maradni, újabb veszteség az idén, mint Nóri volt korábban, és nincs olyan vihar, ami ezt helyretenné. Halottakkal már nem igazán érdemes vitatkozni.

Odafentről nézve persze ennek nincs semmi jelentősége. Ami viszont  örök tanulság, hogy ilyenkor érdemes valahova elhúzódni és kivárni, amig véget ér. Valami meleg helyre, ahol ég a villany és vidámak az emberek, ahol az ablakból  lehet figyelni, mikor lesz végre odakint minden rendben, hogy továbbálhassunk. Mert senki sem addig marad, ameddig szeretne vagy jól esik.

Addig lehet figyelni, ahogy nyílik az ajtó, és valaki belép, lehet várni tovább azt, aki késik, mint mindig már nagyon  rég óta. Minden ajtónyitás egy-egy remény és minden alkalom egy csalódás. Nem mintha nem tudtam volna mindig, hogy feleslegesen várok, de felénk szót kell fogadni. Mindig jönnek úgyis emberek, akiknek akkor lehet örülni, némelyik kedves és szórakoztató. Azt mondta, a komfortzóna, Ezen mindig nevetett, tudtam, mennyire nem érdeklik ezek az átutazók, de ő szeretett beszélni hozzájuk és foglalkozni velük, addig sem a maga bajával törődött. Emlékeztetett valakire, akire meg nekem kellett volna rányitni az ajtót. Ilyenkor bosszant ez a helyrefújás, nem történik semmi a végén, vagyis semmi jó.

Régen, mikor még többet sütött a nap, a hideg ellen pedig kötött sapkát húztunk, az őszi szél volt az, ami az iskola kezdetét jelentette. Mikor senki nem várta, hogy beérjen a szőlő kint a filagóriában. De ha már beérett, megettük, ültünk a padon és néztük, mikor ér le a lábunk. Aztán feltámadt a szél, hószagot hozott, szénfüstöt és nekünk be kellett menni megenni a krémest is.

Most már  hideg is van, eső és köd és biztosan így marad ez egy darabig még. Ugyanúgy ki kell állni esténként az ablakba és nézni, hátha mégis ideér. Ha egyszer azt mondták, csak türelmesnek kell lenni.

Tombola

Az a vicc megvan, mikor  a bölcsész meg az informatikus elkezd matematikai alapon játszani?
Aki ismer tudja, félelmetesen rossz viccmesélő vagyok, de megpróbálom.

Volt egy ilyen bál a gyereknek, annak örömére, hogy sikeresen elvégzett 8 év alatt nyolc osztályt, legomboltak rólunk egy havi minimálbért és szerveztek egy ünnepséget. Én az embereknél már csak az ünnepségeket utálom jobban, és ha már a családról szól a dolog, gyorsba meg is hívtam az öcséméket, mert ő ebben a kategóriában simán kenterbe ver. Ismét nem csalódtam, ő is komolyan vette a dolgot és az adott időpontban ott állt szépen egy teletálas borsófőzelékkel a kezében, mert nem volt ideje megenni az ebédjét. De nagyon rendes fiú, felajánlott belőle rögtön, ha esetleg éhes vagyok.  (Nem kell meglepődni, ezek teljesen szokványos életképek.)

A bálon aztán ajánlottak fel tombolát, támogathattuk az alapítványt még. Mi mindketten szeretjük a pénzt, én főleg a költés részét, az öcsi meg gyűjtögetni, így vettünk egy egész tombolát. Előtte még ki lett matekozva, hogy mi a tuti nyerő szám, azt kell megvenni, mert van olyan, hogy valőszínűségszámítás. Ehhez én is értek, tudom, hogy nagy valószínűséggel rábaszunk. Valahogy egyikünk sem szerencsefia. Én csak elhagyni szoktam a dolgaimat, meg eltévedek, elesek, bármi. Nem is én választottam ugye, hanem a valószínűség.

Elkezdődött a sorsolás, egy darabig normálisnak tartottuk, hogy nem nyerünk semmit, nem jön rögtön a matek, azt ki kell várni. Én is várom már vagy 30 éve türelmesen, de még mindig sehol. Kezdett világossá válni, hogy konkrétan a teremben minden egyes kibebaszott szelvény nyer, a miénket kivéve persze. Valószínűleg elég névleges volt a sorsolás, inkább jelképes ajándékok osztogatásáról szólt a dolog, amiben elrejtve volt valami amúgy teljesen irreleváns főnyeremény: pezsgő, kismalac vagy amit ilyenkor adnak, met milyen vicces, Annak, aki megnyei annyira nem, de nem fenyegetett minket ez a veszély. A dolog azért este 11 körül már elég demoralizáló volt, a főzeléket nem volt pofánk megbontani, meg kanalunk sem volt, szóval közös összenézéssel úgy döntöttünk, hogy mindenki elhúz szépen haza.

Még ha nem is értettem meg soha, megtanultam, hgy a logika tévedhetetlen. Erre ismét rájöttem, mikor a ruhatárhoz értem és elővettem a jegyet a pénztárcámból, hogy ki tudjam venni a kabátokat. Még nekem is összeállt fejben, hogy az addig nézegetett tombolajegyen mit jelent a rejtélyes "R" betű a szám mellett, és a félretett ruhatári jegyen mi az az alul kis bö betűs kétjegyű  szám.

Nem mentünk vissza beismerni és elkérni a nyereményt. Hazamentünk.

Tzatziki

Ismét nagyon update próbáltam lenni, volt ugye az a hepaj, hogy szoptassunk-e a mekiben, gondoltam, megírom a véleményemet, ami kb annyi, hogy 1, ekkora babával takarodj haza főzni meg takarítani, mert abban a moslékgyárban SEMMI nincs, ami neked vagy a srácodnak való, ha már alternatív életet meg fejenállva szülést hírdetsz, legyen koncepciód 2, láttam néhány csini tejfoltos tömlőt, respect az apukának, és megértem, hogy ha már gyorsétterem, miért nem a Hootersbe mentek leégetni magukat
Zárójel: relatíve kompetens vagyok, van ilyen flepnim, mert van egy csomó anyatejes gyerekem, de ha lapáttal ütnek sem kapom elő a cickót mindenki előtt, továbbá van arról az ostoba nőstényről is véleményem, aki szerint a síró gyerek megnyugtatásának egyetlen módja, ha egy emlőt gyömöszölnek a szájába. Jó,elhallgat, nincs más választása. Jah, és nincs kisebbrendűségi komplexusom a Hooterses csajok miatt.

Szóval gyakorolva a hiteles újságírást (meg emlékezve arra a tudatzavaros időszakra, mikor még annak készültem, csak közben lecsörgött, hogy én nem szopok le rendszeresen senkit, hogy a nők lapja horoszkóp rovatát szerkeszthessem) csináltam közvélemény-kutatást.
Sajnos nem tudok reprezentatív értékeket felmutatni, mert a jórészt fiúkat ismerek, ami nem lett volna rossz, de a célközönség hozzáállását kutatva ilyen válaszok jöttek:
-Van ilyen esemény? Én is megyek, haha, mekkora már.
-Nem biztos, hogy pontosan értettél, ez nem orális szex, etetnek nők gyereket mellből.
-Mivan? Faszt érdekli, hagyjál már. Jó csöcsök?
-Is. Meg mindenfélék.
-Jó csöcsök legyenek, a többit szarom le. Csajomnak ne mond már, mert hiszti lesz.
-Mond, hogy a babák érdekelnek, muhaha.
-Na, ne kavard a szart itt nekem.

Ez a párbeszéd nagyjából erre a sémára zajlott le, szóval nem túl izgi. Tök véletlenül megkérdeztem Ferit, aki amúgy kérte, hogy hallgassam el a nevét. Namármost, én majdnem kínhalált haltam a visszafojtott röhögéstől, mert ismét eszembe jutott (mint a jó nénéknek rendszerint, mondom,ez maradt) egy régi balatoni nyár. Hasonlót válaszolt, de nem tudtam profánul nem a farkára gondolni, kicsit más kohézióban.
Olvastam én már online valahol ezt a regét, most vagy kiszivárgott, vagy más is ilyen hülye, de velünk konkrétan megesett. Szóval a BigMelles téma helyett tzatzikis, ez is tanulságos.

Ifjú korunkban imádtuk a vízpartot, a srácok szerették bámulni a csajokat bikiniben, mi meg szerettük, ha a srácok bámulnak minket bikiniben. Már úgy, hogy van rajtunk bikini. Egyszer a Laposon aztán felmerült, hogy ezt a mesét már mindenki unja, kipróbálhatnánk a nudista verziót is. Volt haver, aki volt már ilyen helyen, mesélt jókat, lelkesítő volt, főleg, hogy senkinek nem volt már 20asa, szar idő volt, szemerkélt, záróra volt és vizes volt a sör. Elég távolinak tűnt a dolog, ilyenkor az embernek nagyobb a pofája, megfogadtuk hát, hogy jövő hét, Balaton, nudi.
Én teljesen őszintén teszek az ilyesmire, nem sok gátlás van bennem, a többi ember meg rohadtul nem érdekel. Volt viszont pár barátunk, akinek határozottan bátorságot kellett meríteni a nyilvános meztelenkedéshez. Ferencünk a közeli bódéban merített magának, elég sokat. Dél körül pont olyan bátor volt, hogy eldőljön, mint a hasábfa és hangos horkolással jelezze, hogy ignorálta a külvilágot.
Hazafelé tartva humánusan összekapartuk a közben erősen élénkvörös barátunkat, tippelgettünk, mennyire fog sírni reggel, beraktuk az ágyába és elmentünk aludni.
Emberünk éjjel felébredt, és konstatálta, hogy kurvára leégett. Legalábbis elöl, mert a hátán alukált. Elöl pedig mindenhol. A mindenhol az tényleg mindenhol, és szegénykének ott fájt a legjobban, ahol gondoljátok.
Elténfergett a hűtőhöz, hogy valahogy enyhítsen a kínjain. Talált tejfölt a hűtőben, odakente, mert olvasta valahol, hogy az jó a leégésre. Meg szeletelt uborkát is tett rá, mert hallotta tőlünk, csajoktól, hogy az hidratál. Továbbá két karika paradicsomot is,ezt nem tudom,miért, de baromira sajnálom, hogy kép nem készült, mert ezt még elképzelni is vidám.
A jó hír az volt, hogy a sok hideg cucc hatott, nem fájt annyira a felégett rész. Feri le akart volna feküdni, de pakolással a faszán ugye mégsem. Arra gondolt,milyen jó lesz ezt reggel majd megismételni, szóval a cuccot beleszedte egy tálkába és visszatette hűlni.
Én nem vagyok koránkelő fajta, nagyjából dél körül másztam ki a konyhába, ahol már láttam életet.
Gábor éppen állvaszónokolva dicsérte azt a csajt,aki összedobta azt a jó kis tzatzikit, mert milyen jól jött az melegben, reggel, rohadt másnaposan. Én nem igazán értettem,miről beszél ez, a többi lány sem vállalta. Na, a Ferenc, az értette, nagyon szomorú is lett, mikor összeállt nála a kép. Aztán a többiek is. Én mondjuk nem, szerintem muris volt.
Rég nem jutott ez sem az eszembe, igazán hálás vagyok, hogy volt, aki a gyorskajákra meg haver leégésére terelte a szót. Legalább nevetek újra.