Állati

Ez megint egy sokakat érintő téma, amiben még nem volt alkalmam normálisan véleményt formálni. Általában a közepén leugattak, pedig nem mondanám, hogy annyira sarkosan gondolkodok. 

Én egyszerű vidéki lány vagyok, baromi egyszerű felfogással. A nagyszüleim mindig azt mantrázták, hogy a jószágnak az udvaron van a helye, aztán ők is megnyíltak az unokák visszautasíthatatlan kérésére és lett tengerimalacom, később egy cicám is.  Cicát a nagyapám látványosan utálta, mikor nem láttuk már nem annyira, de ez csak azért van, mert kedves, régi vágású férfi volt, aki ha mondott valamit, az úgy volt. Én meg kedves, régi vágású lány, nem akartam megzavarni ebben.

Nem szeretem azokat, akik ok nélkül bántanak állatokat, gyerekeket, bárkit. Ez nem szép dolog, és lássuk be, nem is túl tökös. Barnamedvével megverekedni az, barna tacskóval nem.  A haszonállatokkal sem szeretem, ha szívóznak. Én ugyan ritkán láttam rosszul tartott haszonállatot. Egyszerűen mert drága, és a paraszt nem olyan hülye, hogy azért tartson valamit, mert cuki. Nem vagyok vega, bár tőlem aztán lehet bárki az. Így ha az élet azt dobja, levágok bármilyen aprójószágot, egyszerűen azért, mert élve mégsem tehetem a fazékba. De filózzunk csak el, ha én megfogom a kiválasztott pipit, az onnantól 20 percen belül pucéran tartózkodik egy nagy fazék forró vízben, lelke az örök krumplibogár-mezőkön. Szerintem baromi sok gyógyíthatatlan beteg hálásan zokogva cserélne vele. Ennyit a humanitáriusságomról.

Azt is elmesélem, hogy az ipari vágás nem arról szól, hogy basszunk ki a négylábúakkal minél jobban. Mert a hús pénz, azért. És ha az állatszállító nem itatja meg a gondjaira bízott jószágot, az dehidratálódik, súlyt veszít és a kamionost szimplán megbasszák a táránál. Nem állítom, hardcore faszfejek mindig is voltak, de a rendszer nem erről szól. Hogy mindenki nyugodtan vegyen parizert: az állatka feltipeg egy mérlegre, súlynak megfelelően kap egy löket áramot a fejibe és gyakorlatilag itt neki vége is van a történetnek. Nem verik őket, mert a véraláfutásos húst ki kell vágni és kidobni, én pedig többször szóltam a henteseknek anno, hogy melyik testrészükkel fogom pótolni a mennyiséget. Odafigyelnek.

Normális tartási körülmények, megfelelő takarmány és gyors, kegyes halál. Én ebben hiszek.

És akkor térjünk vissza a hova való a jószág pontjára. Tök jó, ha valakinek van egy kutya haverja. Bevallom, én is szeretnék, mert a kutyahaver jó dolog. A kutyának is jó ha én vagyok a haverja. Csak nem egy ötödik emeleti panelban, napi sok munkaóra után. Mert ez nem haverság, egyszerűen csak arról van szó, hogy olyan elcseszett szar ember vagyok, akinek más humanoid nem áll meg az istennek sem, így arra kényszerít egy magatehetetlen négylábút, hogy elviseljen. Kivételnek tiszteletem, de a macskás nő mellett ott a kutyás is. Ott bizony, aki azt hiszi, hogy attól lesz jobb és kevésbé magányos ember, ha kihozza a menhelyről a létező legelbaszottabb korcsot, amit bármelyik paraszt merő jóságból agyonvágna. Eddig a pontig ez még nemes cselekedetnek is nevezhető, de a boldog új „anyuci” (úristen, de komolyan, miért lennék én anyja egy kutyának vagy macskának, hát még nézni is utálom az állatos szexet, ember nem lehet ennyire hülye -és mégis) ugyanúgy telefossa az internetet az állata fotóival, mint a gyerekeiével, ugyanolyan gejl megjegyzésekkel, hogy jaj, Bucika lepipikélte a szőnyeget, de édike. Nem az, anyám, te viszont sakálhülye vagy.

A macska dekoratív állat, szép kis kabátkákban vannak. Ezért tart az ember belőle többet. Néha annyival többet, hogy a szerencsétlenek abba döglenek bele. Az emberi butaságba meg messiás komplexusba.

Ezeknek a szerencsétlen embereknek magukat kéne megmenteni először, de nem vagyok orvos, térjünk vissza az eredeti témára. Volt nekem 14 macskám is régebben, elfértek hátul, egy se járt a házon belül, nem zavartak. Jöttek-mentek,egerésztek. Ugyanez szobában már nem ennyire idilli. A jószágnak az udvaron a helye, ahogy tanultuk.

De mi történik, ha én ebben a szellemben szeretnék egy kutyát/macskát/törpekecskét/ebihalat, bármit ami él és mozog? És teszem azt értek is hozzá, tudom, hogy a kutya falkaállat, nem attól lesz boldog, ha az ágyamban alszik, hanem attól, ha falkavezérként viselkedek vele. Ok, egy 20 centis kis valaminél determinált, ki a domináns, egy nagyobb ebnél ez már necces kérdés. De erre később visszatérek. Szóval bemegyek a menhelyre, mert jó ember vagyok, kérek egy állatot. Pl egy házőrzőt, vagy egy házicicát. Mindegy milyet, ugasson, nyávogjon, bármi. A menhelyen 99% biztosan hithű elmebeteg anyucit találok, aki nem fog nekem állatot adni. Nem és nem. Mert a kutya nem alhat csak ágyban. Hiába van príma melléképület, szalmával meg letakarva pokróccal, állat oda nem való. Maradékot állat nem kap. Soha. Olyan isten nincs, hogy elég egy veszettség elleni vakcina. Kell neki játék, rágócsont meg díszpárna. Ha akarja, ha nem. Mert úgy kell bánjak vele, mint a saját gyerekemmel.

Ha megkérdezi ezek után a sok állatvédő, miért vannak tele a menhelyek, miért nem visznek onnan az emberek ki jószágot és miért kell ezeknek a szerencsétleneknek meghalni, egyszerűen tudok válaszolni: miattatok. Ti ölitek meg őket. 

Az ész nélküli állatvédelem legnagyobb áldozatai pont ezek a szerencsétlenek, a divatból tartott harcikutyák, ami entweder státusz szimbólum, oder ezzel bizonyítjuk, mennyire nyitottan gondolkodunk és elfogadjuk, hogy minden nevelés kérdése. (Ez nem ostoba gondolat, csak akkor nevelni kéne) Ennek az áldozatai az utcára kidobott szerencsétlenek, akiket nem fogadnak már mert nincs hely és akiket/amiket ha leadna az ember még állatvédő anya fel is koncol. Mi az, hogy nem tudod etetni???Mi az, hogy inkább a gyerekednek adsz enni? Mi az, hogy munkanélküli lettél? Mi az, hogy a nagyi házából nem kell mert allergiás vagy/utálod/nincs rá időd. Milyen világot élünk, ahol az embernél fontosabb egy állat? aki/ami egyébként gondolkodás nélkül harapná el a torkod/hagyna ott/enne belőled hasonló helyzetben. A túlzásba vitt hülyeség, ami általában komplexusokkal és képmutatással párosul és magát pozitív színben tünteti fel elég sok állatnak fog szenvedést és halált okozni. Igen, pontosan ti, állatvédők. akiknek az ostobaság szintén nem lehet felmentés.

Népoktatás

Ez az egyik kedvenc témám, amitől mindig előmászik belőlem a látens rasszista.  Benne vagyunk pont a sűrűjébe, én meg a sok gyerekem.  Annyi sajnos nincs, hogy én is ingyen kapjam legalább a vényköteles nyugtatót. Két kamasz mellett egyébként is teljesen reális a vodka-xanax koktél reggelire. Ezért járok intenzív jógára (ha lemegyek tőlük hídba legalább fel is tudok állni) meg futni. Sajnos ez utóbbiban nem vagyok jó, nem jutottam még elég messzire, meg alkatilag sem úgy vagyok kialakítva, hogy cukin álljon nekem az ugrabugra.

Szóval fizetünk, jó sokat, ha már voltam olyan hülye és nem a gazdag német gyerekhez mentem még mikor szép voltam, csak mert hányingerem volt tőle.  A tankönyveken kívül ugyanis, mint az közismert, a barbies-csillámfaszlámás-batmanes-minionos szentszarok is elengedhetetlenek a tudáshoz. Ezt a közösséggel meg a beilleszkedéssel magyarázzák. Nekem erről nem sok fogalmam van, de nem is én járok most iskolába. A tolltartó pl kimondottan nagy kihívás- én befőttesgumival kötöttem össze a tollaimat, de ezek a csajok nem kimondottan punkok.

A kedvenc részem a szülői értekezlet, amit inkább kihagyok, mert azon kívül, hogy úgyis minden be van írva az üzenőbe, csak idegesít. Pistike anyukája másról sem beszél, csak az ő Pistikéjéről, hogy az jó gyerek, egyem a buci fejét. És elmagyarázza, hogy kéne oktatni. Pistik e közismerten olyan buta, mint hat hektár krumpliföld és taknyot eszik, de mikor erről szóltam az anyukájának, vérig sértődött.  Ugyanígy belegázoltam a rajztanár amúgy is elgáncsolt életébe, nem mintha én tehetnék arról, hogy nem lett művész. eleve rosszul vagyok a rajztanároktól. Az egyik elküldött madártani kiállításra lerajzolni egy kiállított dögöt. Elég beteg dolog ilyen tetemek közt mászkálni, de legalább nem repkednek, rosszul vagyok a madaraktól. Találtam viszont kitömve egy nyulat, le is rajzoltam. Elég jó lett. Kaptam rá egy egyest meg visszazavartak, mert nem madár. Aztakurva, tényleg nem. Fel se tűnt. Mondom az ütődött néninek, kiállított tetemet kellett rajzolni, nem? Erre még be is írt, megjegyzem a rajzomat meg kiállítottak a kibaszott nyúlról. ennyit a művészek logikájáról, sosem lehet tudni, mi forog a beborult fejében.

Ez a rajztanár is, meg akart volna vetetni valami krétát. Az én gyerekem ttk-s, a szöveges logikai feladatokat szereti, én még a büdös életben nem láttam, hogy rajzolgatott volna bármit is. Mondtam neki, mély sajnálattal, de nem invesztálok a töltelék tárgyába, semmi célunk vele.  Aztán otthagytam a vérbe, mert nem volt kedvem a szónoklását hallgatni.

Ami pozitív, hogy könyveket kaptunk, kivéve a németet, amit véletlen kidobtam a szeméttel együtt- a gyerek nyelvérzéke nem tőlem van, mondjuk a többi készsége sem.  Csóró németkönyv úgy nézett ki, mintha egyszerre használták volna tányérnak és lábtörlőnek, azt hittem, kuka. Ezt majd újra megveszem, bár nem sok értelme van erre a területre túl sokat áldozni.

És itt még mint Damoklész kardja lebeg a továbbtanulás kérdése is.  Ez folytköv, mert a túl hosszú kép nélküli bejegyzések Juhász Ferenc óta nem menők.

Különvélemény

Eredetileg is közéletibbnek szántam az irogatást.  Az ok, amiért ez mégsem jött össze mindössze annyi, hogy nem szeretném azt elérni, hogy engem a véleményemmel azonosítsanak.  Nem mintha semmi közöm nem lenne hozzá, de nehezen viselem, hogy a legtöbb embernek nincs vitakultúrája. Általában egy nézőpontot ismernek és egy adott kijelentést csak egy aspektusból látnak. Pedig megaszondta valamelyik távolkeleti bölcs (vagy az internet), hogy 3 igazság létezik: az enyém, a tiéd és az igazság.

Én pedig nem szeretném elvenni se Oravecz kenyerét, se önjelölt minipuzsárként provokatív kijelentéseket tenni, csak mert feltűnési viszketegségem van. Lehetne valóban gondolatébresztően provokálni, de én még olyat nem láttam, hogy erre anyám emlegetésén kívül ébredő gondolat lett volna a válasz.

Jó öreg KIA mondta pedig Szegeden, hogy ne legyek már csendben hátul (asszem az első beadott évfolyamdolgozatomra reflektált eléd élesen- ijesztőnek nevezett amitől én még jobban megijedtem), mert soha nem lesz belőlem senki. Igaza is lett. Az anonimitástól pedig még jobban irtózok, mint a demagógiától. Így befogtam.  Átmenetileg legalábbis, mert én ugyan nem az az ember vagyok, aki magában tartja, amit gondol.

Ez viszont még mindig egy blog, nem biztos, hogy nem akarok manipulálni vagy véleményt formálni kérdésekben.  Mondhatjuk úgy, megvan a magam véleménye, hiú emberként pedig szeretem, ha igazam van.  Ettől persze még nem fogok úgy írni mintha én lennék az összes Bronte testvér. 

Gondolom a dolgaim ugyanolyan elcseszett furák lesznek, mint voltak, bár mostanában mentálisan elég stabil vagyok és ez várhatóan jó darabig így is marad. Sőt, kínosan ügyelek arra, hogy ne billentsenek ki orbitális faszságok ebből az állapotomból, legyen az kishaver vagy nagy történés. 

Így sem a depresszív zugpiás maca, sem a szenvedő intellektuel szerepe annyira nem vonz. Próbálom változatlanul viccesen felfogni, ok, a szar nyilván szar marad, ha kiröhögjük vagy ha megporcukrozzuk, akkor is.  Én viszont úgy vagyok ezzel, ha már mindenképpen ezt kapom, megpróbálom élvezni a dolgot.

Hangsúlyozom azért, mindez az én véleményem meg az én látószögem. Egy része az igazságnak, és remélhetően a humorosabb része. 

Be nem állítás

Több és részben jogos kritika ért mostanában, én mindenkinek állok rendelkezésére, ahogy óhajtja kérem.

Tervek szerint az írások rendezettebbek és közéletibbek lesznek. Ettől mégbaszottul sajnálom magamat, de azt majd máshol.

Teljesen véletlen összefutottam kevenc informatikusommal és meghallgattam egy előadást a biztonsági beállításokról, kommentlehetőségekről meg forrásokról. (Mivan?)
Végülis nem lesz ilyen. Lusta vagyok, nem értek hozzá, nem akarok kategorizálni. Nem kötelező olvasni, egyetérteni, beleszólni.

Végszükség esetén lehet nekem írni, általában elolvasom. Jó szórakozást.

Készülőben vannak dolgok, türelem, türelem.

Hegymászás

Néha jobb napjaim vannak, de általában nagyon rosszak. Belekezdtem valami nagybudai képmutatásba, ha ez ugyan annak számít. Nem vagyok egy boldog ember.
Azon gondolkodtam pont, hogy ha nem lenne olyan borzalmas természetem, amilyen, könnyebb lenne az életem is. De van, így nem tudok kompromisszumokat kötni, nem adom a függetlenségemet, és nincs az az isten, hogy én bárkinek könyörögjek bármiért. Kérni sem szeretek. Az átkozott rátartiságom, meg az a pokoli makacsságom lesz a vesztem. Bár emlékezetem szerint nincs bennem rosszindulat, olyan nehezen találok embert, akivel kijönnék. Alapvetően bizalmatlan vagyok, ráadásul az emberek nagy része untat vagy zavar. Próbálkoztam ezzel, de nem tudok barátokat szerezni. Társaságban általában rohamivó vagyok, mert másképp nem is lennék képes elviselni azt a rakat hülyeséget, amit az emberek összehordanak. Szeretnék pedig én is társaságot, esetleg partnert, mert nagyon magányos vagyok, de sajnos nem vagyok jó emberi dolgokban. Vagy inkább abban sem.

Általában vicces vagyok. Pedig nem, egyáltalán nem viccelek. Nézem néha magamat, aki voltam és aki nem leszek már soha, talán mert mindennek ára van, vagy talán mert a nagy menekülésemben olyan gyorsan futottam, hogy lehagytam szegény lányt még valahol Békés határában. Amit látok, minden csak nem vicces. Emlékszem, mikor még vicces voltam, mikor még CNC-ztem és szerettem emberek között lenni. Akkoriban még nem hegyen laktam, nagyon az alja volt az még a mászásnak. Gyulán nincsenek hegyek. Akkoriban az egész hegymászásos dolog a mókáról szólt, meg a kirándulásról. Szerettem utazni. Szerettek engem. Kedves szemüveges kislány voltam, aki nagyon meg volt ijedve, hogy nekem kell levezényelni a versenytárgyalásunkat esztergagépekről meg alkatrészekről idegen nyelven, nálam sokkal okosabb mérnököknek. Ha valami vicces volt, az az. Néztek rám, hasonlóan rémülten, hogy úr isten, itt egy nő valahonnan keletojrópából, nem is olyan ronda, mint az ördög és nekünk ezzel kell majd boldogulni.  Szerettem azt az érzést, mikor a végén döbbenten ismerték el, hogy nem hitték volna, hogy megcsinálom. Hiú voltam a tudásomra világ életemben, megküzdöttem érte. Jutalomjáték volt az egész életem, megfizettek és mindenhova szerettem menni. Nem beszélt senki baromságokat, voltak barátaim. Rengeteget játrunk külföldre, én szerettem menni, mindig nagy csavargó voltam, szerettem a szállodákat, a holland kertben a nyulat, amit esténként néztem, az új kajákat, a német sorozatokat, mindent.

Annyira sikerült minden, hogy nem voltam már elég gyanakvó, nem figyeltem a lábam elé és egyszer csak ott találtam magam egy hideg házban, takarók alatt rettegve egy hatalmas hideg jégdarabbal a gyomromban és nem voltam már képes semmire. Vagy legalábbis azt hittem akkoriban. Valószínűelg meghaltam volna, ha nem kiabálnak rám fentről. A mókának vége lett, de túléltem ezzel a tanáccsal. Így valahol elkezdődött ez a már túlélésről szóló hegymászósdi, Összeraktam, ami szétesett, mert megint meg tudtam csinálni. Megvan a tudásom hozzá. Nyilván nem leszek már az, aki régen, de elérek újra sok mindent. Ahogy elnézem, a körülmények olyanok most, mint voltak, de már nem szeretek emberek között lenni. Nem leszek újra figyelmetlen. Nem csúszok vissza, mert ügyes vagyok. És lent nincs is semmi. Nincs haza, nem is vár senki, csak a hideg takaró lenne újra. Nem vagyok büszke a teljesítményemre. Nem vagyok boldog és nem kérek elismerést sem. Megvetem azokat, akik elindulnak de nem tudják végigcsinálni. Én sosem fordulok vissza, nem álllok meg és nem nézek hátra. Ez egy magányos sport. Esetleg annyit én is elmondhatok, mint amit nekem mondtak akkor.

"Kislány, a holtpontot azért hívják holtpontnak, mert ha onnnan nem mászol FÖLFELÉ, akkor meghalsz."
Én pedig mindig is szerettem hegyet mászni.

Szőlészet

Minden évben eljön az ősz, mikor  egyre több a szél. Én csak  nézem magam, nagyon magasról, Várok valakit, aki persze soha nem jön el, de bíztatnak és én nagyon jó kislány voltam világ életemben. Ha azt mondják várni kell, várok.

Csak az a nyamvadt szél ne fújna, attól mindig nagyon félek.

Nem rossz szél az, mondják. Fúj, mert az a dolga és a végén majd addig fúj, amig a helyére nem fúj mindent. Én csak azt érzem, hogy bánt.

Állok fent és nézek messze, látok mindent. Hogy mondják, mindjárt megjön, de látom a szelet másfele fújni és tudom, nem jön az oda, de én erősebb vagyok mint a szél, nem szólok semmit.
Nem vettem észre azóta sem, hogy bármit is a helyére fújna. Az idei ősz is olyan, néha vicces, ahogy kavarja az avart, de másra nem jó. Figyeltem a hétvégén is, amit csinál, beletenném a látványt egy regénybe, ami nem fog már elkészülni, pedig lelkes voltam, mikor észrevettem. Mióta Krisztián meghat ezek nekem maradnak, meg a meg nem írt könyvnek. Nehéz így optimistának maradni, újabb veszteség az idén, mint Nóri volt korábban, és nincs olyan vihar, ami ezt helyretenné. Halottakkal már nem igazán érdemes vitatkozni.

Odafentről nézve persze ennek nincs semmi jelentősége. Ami viszont  örök tanulság, hogy ilyenkor érdemes valahova elhúzódni és kivárni, amig véget ér. Valami meleg helyre, ahol ég a villany és vidámak az emberek, ahol az ablakból  lehet figyelni, mikor lesz végre odakint minden rendben, hogy továbbálhassunk. Mert senki sem addig marad, ameddig szeretne vagy jól esik.

Addig lehet figyelni, ahogy nyílik az ajtó, és valaki belép, lehet várni tovább azt, aki késik, mint mindig már nagyon  rég óta. Minden ajtónyitás egy-egy remény és minden alkalom egy csalódás. Nem mintha nem tudtam volna mindig, hogy feleslegesen várok, de felénk szót kell fogadni. Mindig jönnek úgyis emberek, akiknek akkor lehet örülni, némelyik kedves és szórakoztató. Azt mondta, a komfortzóna, Ezen mindig nevetett, tudtam, mennyire nem érdeklik ezek az átutazók, de ő szeretett beszélni hozzájuk és foglalkozni velük, addig sem a maga bajával törődött. Emlékeztetett valakire, akire meg nekem kellett volna rányitni az ajtót. Ilyenkor bosszant ez a helyrefújás, nem történik semmi a végén, vagyis semmi jó.

Régen, mikor még többet sütött a nap, a hideg ellen pedig kötött sapkát húztunk, az őszi szél volt az, ami az iskola kezdetét jelentette. Mikor senki nem várta, hogy beérjen a szőlő kint a filagóriában. De ha már beérett, megettük, ültünk a padon és néztük, mikor ér le a lábunk. Aztán feltámadt a szél, hószagot hozott, szénfüstöt és nekünk be kellett menni megenni a krémest is.

Most már  hideg is van, eső és köd és biztosan így marad ez egy darabig még. Ugyanúgy ki kell állni esténként az ablakba és nézni, hátha mégis ideér. Ha egyszer azt mondták, csak türelmesnek kell lenni.